Személyes

Életünk a katonai faluban

Bizonyára említettem már, hogy egy katonai övezetben élünk itt, Diyarbakirben. Ez olyan ridegen hangzik, hívjuk inkább katonai falunak. Na nem azért, mert “odakint” a városban nem lehetne lakni, de így alakult és egyáltalán nem bánom, hogy így van. Minden olyan, ahogyan annak lennie kell, ellenőrzési pont a bejáratnál (akárki nem jöhet be), több őrhely a falu területén és körben kerítés szögesdróttal a tetején. Első hallomásra ijesztően hangozhat, pedig egyáltalán nem az! Kb. 4000-en laknak itt katonástól, családostól és a falu olyan, mint egy külön világ Diyarbakirben. Minden adott, bevásárló, hentes, zöldséges, papír-írószer, lottózó, posta, éttermek, kávézó, óvoda, iskola, könyvtár, mozi, kis művház, orvosi rendelő. 4-5 emeletes panelházak mindenfelé, de a környezetük rendben tartva, kis parkok, fák és játszóterek tarkítják a képet. Olyan, mint bármelyik igényesebb lakótelep, egyáltalán nem ijesztő. Nem portyáznak fegyveres őrök mindenfelé, az csak a bejáratnál van.
A falu mellett közvetlen található a polgári és katonai reptér, Önder is oda jár dolgozni. Az f16-osok állati nagy hangzavart tudnak csinálni felszálláskor, de szerencsére ez csak napközbeni esemény. Az utasszállítók hangja már meg se kottyan 🙂
Összességében mindenünk megvan itt bent, ha nem akarunk nem kell kimenni sem. Állítólag sok család így él itt, évente ha kétszer kimozdulnak a városba. Na minket nem ilyen fából faragtak, le sem tudnának kötözni. Szó mi szó, nehéz leírni, hogy milyen a város odakint. Diyarbakirt a kurdok fővárosának is nevezik, ami megváltoztatja a képet a már emlegetett “nyugathoz” képest. Sajátságos öltözködésükkel, megjelenésükkel és temperamentumukkal ijesztően hatnak az átlagpolgárra (hát még ha az illető külföldi is), és mindemellett nem éppen tiszta népség. Na és a vezetési stílusuk, anyám… Ez sajnos rányomja a bélyegét a hajdan virágzó városra, a törökök az idők folyamán inkább elköltöztek, így többségében ma kurdok lakják. A mi információink eléggé hiányosak Magyaroszágon, csak egy-egy terrortámadásról értesülünk a hírekből. De egyáltalán nem úgy kell a helyzetet itt elképzelni, hogy fegyveres alakok rohangálnak és golyóálló mellényben kell kimenni. Minden biztonságos, csupán az emberek mentalitása más. Ettől függetlenül hétvégente azért igyekszünk feltérképezni a várost, az óváros gyönyörű, tele régi épületekkel, 500 éves karaván szerájokkal, keresztény templomokkal.
A fentiek miatt tökéletesen elegendő, ha hétvégente kiruccanunk, de egyébként a mi kis falunkban éldegélünk. Érdekes világ az itteni. A pilóták egy különleges társadalmat alkotnak, aminek több oka is van. Egyrészt munkájukból kifolyólag sok időt töltenek együtt a különböző kiküldetéseken (néha többet, mint a feleségeikkel:), másrészt vakon meg kell bízniuk egymásban. Emellett a kiképzésük során tényleg csak a legjobbak maradnak fenn a rostán, így a feltétlen bizalom sokkal könnyebben kialakul közöttük. A pilóták így nem csak jó munkakapcsolatot ápolnak, de a szabadidejükben is szívesen találkoznak. Akár kávéra-teára, akár közös hétvégi sütögetésre, akár vacsorára. A családok jól ismerik egymást és a sok kis család együtt olyan, mint egy nagy család. Segítik egymást, ha szükség van rá, önzetlenül támogatják a másikat. Állítólag ez a fajta kapcsolat egy “külsős” töröknek is furcsa, hiába szorosak az emberi kapcsolatok közöttük általánosságban véve. Azt is mondják, hogy a feleségek hierarchiája megegyezik a férjeik rangja alapján felállított hierarchiával. Na persze ez a valóságban nem így van, bár láttam olyan asszonykát, aki tényleg ekképpen viselkedett, de szerencsére nem ez a jellemző. Mi értelme is volna….
Nekem a legfurcsább mind a mai napig az, ahogyan segíteni próbálnak, amilyen aranyosan ezt teszik. Számtalan meghívást kaptam már csajoktól, hogy menjünk ki kávéra, reggelizni, vagy csak mászkálni. Bármire lenne szükségem, azonnal vagy hárman itt lennének. Mindemellett hihetetlen, amilyen tisztelet övezi Öndert, mindezt az eddig elért eredményeinek és tehetségének köszönheti. Bármelyik kollégája tűzbe tenné érte a kezét, látni az arcukon a feltétlen tiszteletet, amikor vele beszélnek. Ilyenkor mindig olyan büszke vagyok.
Tényleg érdekes világban ez itt, mikrokozmosz a makrokozmoszban…

“Életünk a katonai faluban” bejegyzéshez 0 hozzászólás

  1. Anonymous szerint:

    >Hát kérlek szépen,a héten szereztem be DVD-n a "Gyermekeim" (Min Dît, Ben Gördüm, The Children of Diyarbbakır,-ahogy tetszik) c. filmet,és ma délután tudtam megnézni.Nos,ez a film a város keményebb arcát mutatja. Tulajdonképpen vannak benne olyan részek,melyeket azért nemigazán akarok elhinni,hogy olyasmi lehetséges.Ti láttátok-e már? Vagy esetleg Önder ismeri-e a filmet?Én is hozzáteszem,hogy amikor csak lehet,mindig kimennék a városba,mert meg vagyok őrülve az oszmán-török óvárosokért. Bakır meg ráadásul még régebbi is,mint az oszmánok odaérkezése!Üdvözöl:Feyyaz

    1. TéDé szerint:

      Nem láttuk még a filmet, de kíváncsivá tettél. Ha megszerezzük és megnézzük, megér majd egy misét.

  2. Feyyaz szerint:

    Ti a filmre,én meg a róla alkotott véleményetekre vagyok kíváncsi! Önder a “Ben Gördüm” cím alapján biztos be tudja szerezni valamelyik könyves-dévédés üzletben!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.