Samsun és környéke, a Fekete-tenger partvidéke

Az elmúlt héten a Fekete-tenger vidéke felé vettük az irányt. Ankarából busszal utaztunk Merzifonig, érdekes volt megfigyelni, ahogy a száraz kontinentális klímára jellemző táj megváltozik és szubtrópusiba megy át. A vidék egyre zöldebbé vált, ahogy a tenger felé közelítettünk, a kopár anatóliai fennsíkot a tavasz friss zöld színe és virágözöne váltotta fel. Azt hiszem beleszerettem a Fekete-tenger vidékébe… 🙂

Merzifon az Ankara-Samsun útvonalon található, 70 ezres lélekszámú kisváros. Balszerencséjére nem közvetlenül a tenger mellett fekszik, így a látogatók többnyire nem állnak meg, hanem száguldanak tovább a mintegy 100 km-re található Samsun, azaz a tenger felé. A vidék a megtalált régészeti leletek alapján a kőkorszak óta lakott, a legelső épített erődítmények maradványai pedig a hettiták (i.e. 14-13. szd.) korából származik. Bájos kisvárosról van szó, ahol érdemes megkóstolni a keşkek nevezetű ételt – ez egy húsból, csicseriborsóból, búzapehelyből vajjal és fűszerekkel összefőzött egytálétel. Őszintén szólva nagyon furcsa íze van, de állítják, hogy nagyon egészséges és a gyerekek (is) jobban fejlődnek, ha sok keşkeket esznek 🙂 Igazán hangulatos a város központja az ott található óratoronnyal, mecsetekkel, bazárral és piaccal.

Ami számomra érdekes volt az az, hogy a fekete-tengeri emberek kinézete mennyire más, mint a többieké. Odahaza az a hit él bennünk, hogy a törökök mind fekete képű, fekete szemű emberek, pedig ez korántsem így van. Rengeteg nép keveredett az évezredek során és mindehhez társulnak az éghajlati adottságok is. Itt keleten túlnyomórészt tényleg igazi fekete bőrű lakosokkal lehet találkozni, de ez talán természetes is a meleg klíma miatt. A Fekete-tenger partján azonban a legtöbben fehér bőrűek és nagyon sokaknak kék a szeme. Persze nem lehet általánosítani, de azért megfigyelhetők bizonyos jellegzetességek.

Merzifonból Sinop felé vettük az irányt. A város egy félszigeten fekszik, melynek legészakibb csücske egyben az ország legészakibb pontja is. Az utazás során mind zöldebb lett a táj, majd ahogy átkeltünk az Észak-anatóliai-hegység vonulatain, mintha egy másik világba léptünk volna. Itt az igazi szubtrópusi éghajlat az uralkodó rengeteg esővel és viszonylag enyhe, ámbár párás időjárással. Mindenfelé dús, zöldellő rétek, fenyvesek, erdők, mezők – nem győztem kattogtatni a gépemet 🙂 Időnként birkanyájba botlottunk az úton, de még ha nem is botlottunk,  a pásztorok a távolban a legelőkön őrizték a juhokat és teheneket. Ahogy megfigyeltem, az itteni bocik nagyon önállóak, az út mellett sokuk ki sem volt kötve, ők pedig gondtalanul legelésztek, persze felügyelet nélkül. A félszigeten kalandozva nem egyszer jött velünk szembe egy-két jószág – hogy éppen haza vagy máshová tartottak, ki tudja, talán a szomszéd fűje zöldebbnek tűnt…? A hegyekből leereszkedve a Fekete-tenger tárul szemünk elé, hát az valami fantasztikus élmény. Útközben szívem szerint 5 percenként megállítottam volna a kocsit, hogy fotózni tudjak, és még most is valahol arra lennénk 🙂

Sinopba érve Merzifon után ismét egy bűbájos városka fogadott bennünket, amely az elmúlt idők során természetes kikötőként fontos szerephez jutott. A pálmafákkal övezett tengerparti sétány, a Sinop-i vár, a vitorlások és halászhajók sokasága varázslatos látványt nyújt. A település a híres görög filozófus, Szinópéi Diogenész szülőhelye, aki bár zűrös életet élt, de  “állítása szerint, csak az erényes élettel érhetjük el a boldogságot. Az erényes élet pedig csak úgy lehetséges, ha megszabadulunk minden fölösleges anyagi javunktól és csak a legalapvetőbb dolgainkat tartjuk meg. Az anyagi javaktól való függetlenségre azért van szükség, hogy az ember felismerje, hogy csak egyetlen dolog van az ő saját birtokában: a lelke.” (Wikipedia).

A város történelmében fájó pont az 1853-as év, amikor az Orosz Birodalom hadüzenet nélkül támadást indított egy Sinop-i fregatt ellen, ezzel az ütközettel vette kezdetét a Krími-háború. A csata elesetteinek emlékére emelt díszkutat ma is megcsodálhatjuk a városközpontban. Meglátogattuk a híres Sinop-i börtönt, amely ma csak turistalátványosság, hát eléggé hátborzongató. A település egyébként az Oszmán Birodalom idején amolyan börtönvárosként funkcionált, a rabok az elkövetett bűnök súlyosságának függvényében akár “szabadlábon” is élhették ott életüket.

Ha valaki Sinopban jár, kötelező megkóstolnia a mantı-t, ami a tortellinihez nagyon hasonló étel. A frissen gyúrt tésztába fűszeres darált húst csavarnak, kifőzik és különböző öntetekkel kínálják. Itt a leghíresebb a joghurtos öntet, valamint a diós feltét. Ó, mindkettő nagyon Isteni! Az elkészítése macerás, a sok kis mantı-t egyenként meg kell tölteni, de az étteremben megfigyelhettük hogyan csinálják a profik. Tőlünk egy karnyújtásnyira villámgyors sebességgel, nagy faasztalon készült a finomság.

A félszigeten, a várostól 11 km-re, az elragadó Hamsilos fjord (egyben az ország egyetlen fjordja) vadregényes erdőkkel, parkokkal, piknikezési lehetőséggel ékelődik a partba. A legfantasztikusabb mégis a félsziget legészakibb csúcsáról elénk táruló látvány, mögöttünk a fehér világítótorony, előttünk a tenger… Nagyon szeles időben volt részünk a látogatásunk során, a tenger vadul tajtékzott és hányta a habokat – leírhatatlan.

Sinopból Samsun felé indultunk követve a tenger vonalát. Az idő sajnos nem nekünk kedvezett és ömlött az eső, így nem tudtuk megnézni a várost, holott lett volna mit. Így inkább bele sem fogok a település bemutatásába, ha legközelebb arra járunk és az időjárás is kegyes lesz hozzánk, bepótolom a mulasztást. Egy valamit mégis kiragadok, naná, hogy a konyhához van köze 🙂 A Samsunban készült pide (török pizza) híresen finom – persze ugyanezt elmondhatjuk az ország bármely területén, csak mind más és más -, az ő specialitásuk a fűszeres darált hússal töltött.

A Fekete-tenger partvidéke megér egy hosszabb túrát, a települések úgy követik a tenger vonulatát, mint a gyöngyfüzér. Azt mondják, hogy minimum 10 napot, de inkább két hetet érdemes rászánni, hogy legyen idő megismerkedni ennek a régiónak a természeti csodáival, történelmi emlékeivel és kulturális adottságaival. Remélem a jövőben lesz rá alkalom, hiszen ez a vidék igazán rabul ejtett a hegyeivel, a növényzetével és a tengerrel…

A többi képet ide kattintva érhetitek el.