Hagyományok - Kultúra, Társadalom - Történelem

A hagyományos török kávéházak

Korabeli kávéház
Kávéház napjainkban

A török kávéházakra (törökül kahvehane) kicsit mindig értetlenül bámultam, téli időszakban be-belestem az ajtón és a kirakatüvegen, nyáron pedig alkalomadtán figyeltem a kávéház előtt ücsörgő csoportosulást. Odabent mindig egy érdekes világ képe bontakozott ki, olyan valami, ami teljesen más attól, amit mi megszoktunk. Az általában egyszerű berendezésű, puritán kávéházak vérbeli közösségi helyek, azonban egész nap férfiakkal vannak tele, nőknek egyáltalán nem ildomos belépniük. A férfiak kártyáznak, játszanak, politizálnak, újságot olvasnak, TV-t néznek, teáznak-kávéznak, vízipipáznak vagy éppen megváltják a világot – szavakkal legalábbis. Mondhatnánk, hogy olyan, mint egy kocsma, ami csupán annyiban nem állja meg a helyét, hogy itt nem szolgálnak fel alkoholt.

Egyszer annak is szemtanúja voltam, hogy egy ismerősünk férje éppen egy kávéházban múlatta az időt, amikor a felesége személyesen akart vele váltani néhány szót. Ott álltunk kis távolságra a kávéház kinti asztalaitól, de nem mentünk közelebb, hanem az illető inkább felhívta a férjét, hogy “itt vagyunk, idejönnél egy kicsit…”. Napközben főleg a már nem aktív korú, idősebb korosztály képviselőit látni, fiatalokat csak elvétve. Azt hiszem, hogy ha van is idejük, ők már inkább más helyre mennek és nem kifejezetten a kahvehane-kba. Itt is változnak az idők.

A kávéházaknak nagyon régi története van, erről találtam érdekességeket a Terebess Ázsián, Fodor Pál: A kávészemek karrierje – A kávé kultúrtörténete c. cikkében. Ebből jöjjön néhány érdekes részlet, remélem nem találjátok majd túl hosszúnak és unalmasnak:

Az első kávéház Isztambulban

“Az első kávéházak kialakulásáról és jellemzőiről szintén nem sokat tudunk, de minden valószínűség szerint a kocsmák mintájára jöttek létre. A “bor nélküli kocsma” kirobbanó sikere elsősorban abból fakadt, hogy fontos társadalmi szükségletet elégített ki. Lehetőséget adott az otthonához kötött, a politikai közélettől távol tartott városi embereknek ahhoz, hogy kiszabaduljanak zárt világukból, szórakozhassanak, és társaságra lelve egyfajta közéletet élhessenek – legális körülmények között. A kávé újdonsága természetesen – főleg eleinte – nagy vonzerőt gyakorolt, de hogy a lényeg az előbbiekben keresendő, azt szépen mutatja a következő török közmondás: “Az ember lelke nem kávéra, s nem is kávéházra vágyik; az ember barátra vágyik – a kávé csupán ürügy.”

Bár a kávé által “meghódított” muszlim földek java része 1516–1517-ben az Oszmán Birodalomhoz került, a “fekete leves” meglehetősen lassan ért el a szultánok fővárosába, Isztambulba. A 17. századi történetíró, Pecsevi szerint 962-ben (keresztény időszámítás szerint 1554–55-ben) két arab kereskedő érkezett Isztambulba: egy Hakem nevezetű Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból. Mindketten egy-egy kávéházat (törökül: kahvehane) nyitottak a város Tahtakale nevű részében, amely Isztambul egyik kereskedelmi központjának számított. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. A közönség özönlött az új szórakozóhelyekre.

A két arab példáját hamarosan helyi vállalkozók is követték, és Szulejmán uralkodása alatt mintegy 50 kávéház kezdte meg működését. Ez a szám II. Szelim (1566–1574) és III. Murad (1574–1595) idejében 600 fölé szökött, jól jelezve a hihetetlenül megnövekedett érdeklődést. Amikor aztán a 17. század elején a dohány is megjelent az élvezeti cikkek piacán – s természetesen a kávéházak szolgáltatásai között is – az intézmény népszerűsége soha nem látott magaslatokra emelkedett. Újabb s újabb kávéházak létesültek a főváros legkülönbözőbb kerületeiben.

Török kávé

A lakosság valósággal tobzódott az új szer és a hozzá kapcsolódó újdonságok élvezetében. A 17. század közepén egy francia utazó így emlékezik meg e furcsa “kávéeufóriáról”: “Van nekik egy nagyon megszokott másik italuk. Ezt kávénak mondják, és a nap minden órájában isszák. … A kávét leginkább a törököknél fogyasztják, s nincs olyan gazdag vagy szegény ember, aki ne inna napjában legkevesebb 2–3 csésze kávét. A kávé azokhoz a dolgokhoz tartozik, amiket a férj köteles biztosítani a feleségének …”

Mi sem jellemzi jobban a kávé hatását a törökségre, mint az, hogy egyik fő étkezésüket, a reggelit a kávéhoz való viszonyáról nevezték el. Amikor a török ember reggelizik, akkor kahwaltit vesz magához, vagyis “kávé alá valót”, ami arra mutat, hogy nem az étel, hanem a rákövetkező ital ennek az étkezésnek a fő eleme.

A nagyvárosokban – így tehát a korabeli Isztambulban is – nagyjából háromféle kávéház különböztethető meg. Az első nem egyéb, mint egyfajta főzőbódé, amely főleg a piacokra és az üzletek mellé települt, s az volt a feladata, hogy ellássa kávéval az árusokat és az arra érdemesített vevőket. A második típust – idetartozott a kávéházak zöme – az egyik kutató “szomszédsági” kávéháznak nevezi. A terminus arra utal, hogy e kávéházak vonzása egy-egy kisebb, emberléptékű körzetre terjedt ki, s nemcsak a betérő vendégeket szolgálták ki, hanem a körzetből befutó megrendeléseket is teljesítették. Az ilyen kávéházban már ülőhelyek is voltak, igaz, nem túl nagy számban. Ezért sűrű vendégjárás idején a kuncsaftok egy része a kávéház elé és köré kitett padokon foglalt helyet. A harmadik típust a nagy, reprezentatív kávéházak alkották, amelyek a város csomópontjain, főútvonalai mentén vagy éppen a kedvelt kirándulóhelyeken emelkedtek. Ezekben igen gyakran park- vagy kertszerű környezet várta a látogatókat, fákkal, zölddel, virágokkal és szökőkutakkal.

Kávéház törzsközönsége

A vendégváró kávéházak többsége – tartozzék bármelyik típusba – a köskökre, vagyis kioszkokra emlékeztető stílusban épült, rendszerint olyan helyen, ahonnét szívet melengető kilátás nyílott. A kávéház általában egyetlen helyiségből állt. A főzéshez és a kiszolgáláshoz szükséges berendezés valamelyik sarokban kapott helyet, a vendégek pedig a dívánokon ülve fogyasztották el a kiszolgálók által odahordott keserű italt. A kávéház az Oszmán Birodalom jellegzetesen városi intézmény maradt.

Korabeli kávéház

A kávéházak közönsége a 16–17. században éppen olyan sokrétű volt, mint maga az oszmán társadalom. A korabeli török írók egyetértenek abban, hogy a vendégek egyik legjelentősebb csoportját a művelt, literátus emberek alkották, akik a kávéházat elsősorban irodalmi szalonnak tekintették; itt folytatták le vitáikat, bemutatták egymásnak új verseiket vagy éppen felolvasásokat tartottak. Valójában a közönség minden rétege elsősorban a beszélgetés kedvéért ült be a kávéházba. A társalgás a legkülönbözőbb témákról folyt, pletykák és sikamlós történetek éppen úgy terítékre kerültek, mint politikai és hadi események, a legfrissebb hírek vagy a főméltóságok és a kormányzat viselt dolgai. A vendégek szórakoztatásáról a tulajdonosok is igyekeztek gondoskodni. Egyre több helyen fogadtak fel mesemondókat (meddah), akik kedvelt népi regényeket, hőstörténeteket, meséket adtak elő – gyakran zenés kísérettel. Evlia Cselebi szerint a mesemondók a 17. században önálló céhbe tömörültek. Gyakran élvezhették a vendégek a bábjátékosok és az árnyjátékosok előadásait (utóbbit főleg a böjti hónap, a Ramazán idején), továbbá bűvészek, akrobaták és zenészek produkcióit. A későbbi századokban a kávéházak mindinkább “szakosodtak”: létrejöttek a zenés (szemai) és az olvasó (kiraathane) kávéházak, és az egyes társadalmi csoportok is külön kávéházakba kezdtek el járni.

Vízipipák (törökül “nargile”)

A 17. századtól a kávéházi szórakozás és időtöltés egyik kedvelt formája lett a vizipipa (nargilé) szívása. Ez a több részből álló kellék, amelynek használatakor a dohányos egy vízrétegen keresztül szívja be a dohány füstjét, valóságos szertartássá változtatta a dohányzás műveletét, és új távlatokat nyitott egy másik élvezeti cikk, a kábítószer fogyasztásában is. Az ópium, a hasis és más drogok rabjainak népes tábora kezdettől fogva a kávéházak törzsközönségéhez tartozott, mert újabb élvezetek forrásának találta, ha bódító szereit egy-egy csésze forró kávéval öblíti le. A mámor lovagjainak a pipa illetve a vizipipa lehetővé tette, hogy úgy vegyék magukhoz napi hasisadagjukat, hogy közben dupla élvezetben legyen részük. Az apró darabokra vagdalt kábítószert ugyanis elkeverték a dohánnyal, s miközben békésen füstöltek a nargilével, szép lassan áteveztek a bódulat birodalmába.

A kávét csaknem megjelenése pillanatától kezdve bizonyos kormányzati és vallási körök rosszallása kísérte. A kávéház elleni támadások egyik fő hivatkozási pontja az ott folyó kábítószerfogyasztás lett. Megindult a harc a két tábor: a pártolók és az ellenzők között, és mintegy száz éven át folyt változó sikerrel, drámai közjátékokkal tarkítva, míg végül a kávé általános elfogadásával nyugvópontra jutott. A 17. század végére aztán a kávéval szembeni állami magatartás kifejezetten támogatóvá válik. A kormányzat nemcsak tűri, elnézi, hanem az intézkedések sorával elő is segíti a kávékereskedelem zökkenőmentes lebonyolítását, a nagy- és kiskereskedők közti vitás kérdések megoldását, a magas árak letörését. Győztek az élet realitásai, a kávé és a kávéház az oszmán civilizáció integráns részévé vált.”

“A hagyományos török kávéházak” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Piros szerint:

    Nagyon átfogó, érdekes írás! Grat!

    1. TéDé szerint:

      Köszi!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.