Hagyományok - Kultúra

Fiúk ölébe a lányok? – avagy első tapasztalataim a török közösségekről

Amikor megérkeztem Diyarbakırba, az első törökországi lakhelyemre, elég gyorsan kikristályosodott számomra, hogy abban az új közösségben, ha közös eseményre került sor, akkor a férfiak és a nők rögtön külön vonultak, és még véletlenül sem ültek egymás ölébe. Ha a bázison valamilyen családi programot szerveztek, akkor az üdvözlést követően elég gyorsan külön csoportba verődtek a férfiak és a nők. Először azt gondoltam, hogy a fiúk azonos foglalkozása miatt alakul így, azaz nem bírják ki, és munkán kívül is munkáról beszélgetnek. A csajok persze baromira unják, és félrevonulnak. Ám rá kellett jönnöm, hogy nem, itt egész másról van szó!

Forrás: Community Balance

Az i-re a pontot egy bál és az azt következő események tették fel. Egyébként abban a bálban találkoztam először a török táncokkal, ott értettem meg, hogy a török néptánc, mint olyan, nem páros. A fiúk összekapaszkodva ropták a tánclépéseket, míg a lányok ugyanazt csinálták egymással, esetleg mindenki egy nagy körben tömörült. Ez nem jelenti azt, hogy a párok nem táncoltak egymással a ma divatos zeneszámokra, de ha népzenéről és néptáncról volt szó, akkor nem.

A bál befejeztét követően egy szűk kör (de még így is vagy 20 fő) hivatalos volt az egyik lakásba, hogy ott végződjön a rendezvény némi eszem-iszommal és beszélgetéssel. Ez annyiban merült ki, hogy a fiúk egy nagy ebédlőasztal köré ültek a nappaliban, mi lányok pedig mellettük a földre, kanapéra kuporodtunk, ki hol talált helyet. Természetesen a társalgás teljesen külön ment, mi a “női témákról”, odaát pedig munkáról, politikáról és a többiről.

Akkoriban még nem igazán ismertem senkit az egyébként összeszokott csapatból, és törökül sem beszéltem. El nem tudom mondani, hogy milyen hülyén éreztem magam abban a helyzetben. Nem értettem, hogy miért kell így elszeparálódni, miért nem lehet összevissza ülni, attól függően, hogy ki kivel szeretne csevegni, és meglepett, hogy ők ezt magától értetődőnek veszik. Egyáltalán nem tetszett a felállás, és másnap rákérdeztem Öndernél, hogy miért történt így. Hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon, mert számára mindez annyira természetes. Ettől kezdve nagyon sokszor találkoztam a jelenséggel, akár formális vagy informális összejövetelről volt szó: előbb-utóbb szétvált a banda.

És miért válik szét?

Az idősebb generáció férfi tagjainak körében még mindig népszerűek a kávéházak (korábban itt írtam erről), ahová napközben (munka után vagy nyugdíjasként) eljárnak, ott bőven van lehetőség kibeszélni a “férfidolgokat”, a politikától a fociig. Közben teáznak, társasjátékoznak és együtt múlatják az időt. Nők még véletlenül sem közelítik meg a helyet. Vacsorára azért a többségük rendre hazatér, addigra a gőzölgő étel várja őket az asztalon. Eközben ugyanezen generáció nőtagjainak egy része otthon van, ellátja a háztartás körüli teendőket, és külső helyszín helyett szívesen látogatják meg egymást az otthonaikban, csajos délutánt szerveznek, sütivel és teával. Nyilván nem mindenkinek telnek így a napjai, minden függ attól, hogy mely vidék, mely korosztályáról beszélünk, és hogy ki, milyen szemlélettel, életvitellel bír. A fiatalabbak esetében már teljesen más a helyzet, ők együtt mászkálnak, összejönnek, találkoznak, kávéznak, teáznak, buliznak.

Ha olyan a közösség, akkor a férfiak úgy tűnik, hogy jobban érzik magukat egymás társaságában, ilyenkor lehet “mindenről”, “nem asszonynak való témákról” is diskurálni, és a nők ugyanígy vannak ezzel, előkerülnek a spéci megbeszélni valók – gyereknevelés, anyós rémtörténetek, munkahely, pletykák – ki-ki érdeklődési szintjének megfelelően. Talán ezért is van az, hogy a nőknek illik egy látogatás alkalmával kivonulni a háziasszony konyhájába és ott segédkezni, ezzel már kezdetét veszi a pletykálkodás… Ha a társaság más beállítottságú, akkor nem ilyen éles a különbség, de mégis sokszor az az ember érzése, hogy két mágnes létezik a helyiségben: az egyik a srácokat vonzza, a másik a csajokat, nem akarattal, nem tudatosan, de ösztönösen reagálnak rá.

Még emlékszem az első bázison eltöltött hétvégi sütögetésre, nem ismertem senkit, nem beszéltem a nyelvet, akkor próbáltam feltérképezni az új arcokat, és úgy egyáltalán, be lettem hajítva a mélyvízbe, egy új ország új közösségébe. Önder sokat segített az elején, magyarázott mindent, bemutatott mindenkinek, de egy idő után toporogni kezdett mellettem – az a bizonyos mágnes… A kollégái, a srácok már amott voltak összeverődve, el is tűnt, hogy ismerkedjek a csajokkal, feltételezvén, hogy köztük úgyis jobban érzem magam.

Akkor sokáig morfondíroztam azon, hogy miért így működnek a dolgok, és viszonylag gyorsan megértettem. Más vallás, más viselkedési normák, más, más, más, és ezt külön meg kell szoknia az avatatlan újoncnak…

Isztambul, 2013.04.29.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.