Társadalom - Történelem

Rabok által készített termékek vására – sors, Allah, beletörődés

Bő egy héttel ezelőtt Bakırköy városrész központi terén átszáguldva egy kiállítást találtunk, kis standokkal, sátrakkal. A sátrakon lógó zászlók az ország egészéről hirdették a településeket és mindenféle kézimunkát árusítottak – szőnyegeket, ékszereket, kendőket, bőrtáskákat, tejtermékeket, festményeket, tűzzománc termékeket, stb. Először azt gondoltam, hogy csak egy szimpla vásár, ahol a települések a saját hagyományos termékeikkel mutatkoznak be. Aztán gyorsan kiderült, hogy teljesen más a rendezvény témája: az adott településeken található börtönök, nevelőintézetek, fegyházak lakói által készített tárgyakat lehetett ott megvenni. Hétköznap lévén is sokan tolongtak egy-egy faház előtt, nézegették, forgatták a tárgyakat és vásárolták a viszonylag kedvező áron kapható termékeket. Ismát érdekes dologba botlottam bele, talán megint olyasmibe, ami egy kicsit másképp működik, mint nálunk?

Az első reakcióm az volt, hogy ugyan már, ki vesz meg olyan tárgyakat, amelyek bűnözők keze alól kerülnek ki? Lehet, hogy sarkosan gondolkodom, de engem kiráz a hideg a puszta gondolatától is, hogy egy olyan nyakláncot hordjak, amelyet egy bármi miatt hűvösre került emberke készített. Esetleg egy olyan festményt tegyek a lakásunk falára. Ti hogy vagytok ezzel? Nem arról van szó, hogy nem jó dolog, ha a fegyintézetekben ők is tanulnak, termelnek, foglalkoznak valamivel. Arról sem, hogy ne legyen lehetőség támogatni őket. De mégis, bennem abszurd érzéseket keltett az egész.

Úgy tűnik nekem, hogy itt azért sokan másképp gondolkodnak erről. A gyenge, elesett emberek felé általában óriási szimpátiával fordulnak, még akkor is, ha azok bűnt követtek el és most éppen büntetésüket töltik. Úgy gondolják, hogy ezeket az embereket a sorsuk késztette a társadalom által el nem fogadott cselekedetek elkövetésére, ezért egész másképp értékelik azt, van is rá egy kifejezésük: “kader mahkumu”, vagyis “a sors elítéltje”. Létezik egy ehhez köthető mondásuk, “Düşene tekme atılmaz”, ami valahogy így hangozhat magyarul: “ne rúgj bele abba, aki már a földön hever”. A támogatás természetesen nem csak a börtönlakókat illeti meg, hanem valóban mindenkit, a szegényeket, elesetteket, betegeket. Segítik őket, és nagyobb hajlandósággal adományoznak – ez utóbbi egyébként az iszlám vallás egyik alappillére is.

A sors, sorsszerűség mint olyan, érdekesen jelenik meg a kultúrájukban. Sokan vakon hisznek abban, hogy odafönt minden elrendeltetett, mindennek oka van, ezért egészen rendkívüli módon képesek az életüket Allah kezébe adni. “Allah korusun”– emlegetik elég sűrűn, azaz “Isten óvjon bennünket”. Ezzel a felfogással nem is lenne gond, ha sokszor – az én meglátásom szerint – nem esnének át a ló túlsó oldalára. Kikanyarodnak a beláthatatlan útszakaszra, szétnézés nélkül lelépnek az úttestre, önmagukat és másokat veszélyeztető sebességgel hajtanak, gond nélkül folytatják életüket egy földrengés miatt életveszélyesen megsüllyedt házban, katasztrofális műszaki állapotban levő járműveket használnak… Hisznek abban, hogy Allah figyeli lépteiket, megóvja őket, ha pedig mégsem, akkor az bizony okkal történt, tehát nem lehetett ellene tenni. Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, ez így van, de vannak olyanok is, amik kis odafigyeléssel, körültekintéssel elkerülhetők, megelőzhetők lennének. Én ebben érzek nagy különbséget a két gondolkodásmód között.

Ahogy mindig ki szoktam hangsúlyozni, most is megteszem, nem mindenki viselkedik a “mi, európai” értékrendünk szerint felelőtlenül. Nem mindenki lép le az utcán, és nem mindenki maradna omladozó házakban abban bízva, hogy csak nem dől össze. Az azonban beszédes, hogy a TV csatornák főműsoridejében pár perces, utcai kamerák felvételeiből összevágott blokkokat látni, ahol a felelőtlenül közlekedő embereket éppen elcsapják, vagy autók ütköznek a figyelmetlenségük miatt. Nem igazán hiszem, hogy ezekkel a spotokkal bármit meg lehet változtatni egy társadalom gondolkodásmódján.

A felsőbbrendű igazságosságába való hit ugyanakkor felvértezi őket egy jó nagy adag képességgel az elfogadás terén. Nem agonizálnak, nem dühöngenek, hanem hozzánk képest sokkal könnyebben beletörődnek tragédiákba, rossz történések negatív kihatásaiba, mert ennek így kellett történnie – “yap’çak bi’sey yok”, azaz nincs mit tenni. Nem marcangolják önmagukat azzal, hogy mit tehettek volna ellene, egyáltalán tehettek volna-e ellene. Hogy ez jó-e vagy rossz?

Isztambul, 2013. május 20.

“Rabok által készített termékek vására – sors, Allah, beletörődés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Monika szerint:

    En is teljes szivbol tudom ajanlani Dalamanban a rabok altal uzemeltetett Pilic ettermet, es a mellette levo Dac Café-t, aminek a hatso udvaraban egy tiszta nagyon szuper jatszoter van. A gyerekeket a rabok altal gondozott nyulak es madarak is lekotik, igy azt tudom mondani hogy ritka helyek egyike ahol en szulo nyugodtan le tudtam ulni es enni mig a gyerekek a jatszoteren szaladgaltak. Van egy kerteszeti bodejuk is, ahol kulonbozo szobanovenyeket lehet venni.

    1. TéDé szerint:

      Köszi, hogy megosztottad ezt, sokszor elsuhantunk már a fegyház előtt, de nem gondoltam, hogy ilyesmit is üzemelnek ott. Egyszer mindenképpen megnézem! Ott élsz egyébként?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük