Aktuális

“Már én is be vagyok sózva attól, amit itt történik Törökországban” – Sedef Piker

Tartalmas cikk Sedef Piker blogger tollából a Taksim téri tüntetésekről, de leginkább azok hátteréről egy török szemén keresztül. A cikk saját fordítás, az eredeti itt található.

gezi park“A történelem során vannak olyan meghatározó pillanatok, amelyek hosszú ideig fennmaradnak egy nép emlékezetében, és amelyeket gyakran mérföldkőként emlegetnek a múlt felelevenítésekor. Ezek az események rendszerint sokkolják és letaglózzák a nemzetet, ennek lehettünk tanúi John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolásakor vagy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után.

Azt hiszem, az elmúlt hét úgy vonul majd be a török köztudatba, mint a történelem egyik diadalittas időszaka, amikor a törökök fellázadtak, egyesítették erejüket, hogy nyíltan lépjenek fel a kormánnyal politikájával szemben, és kétségkívül tanúbizonyságot tettek szolidaritásukról, bátorságukról, szenvedélyességükről. A török kreativitás, találékonyság és sajátságos humor előtérbe került, mind-mind arra emlékeztetve bennünket, hogy mi is rejlik a felszín alatt. (…)

Mégis mi vezetett odáig, hogy ezek az egyébként értelmesen gondolkodó, higgadt emberek kimenjenek az utcára és egy demokratikus úton megválasztott kormány ellen kezdjenek tüntetni?

gezi parkA nemzetközi média az elmúlt héten nagyon sok szempontból beszámolt már a történtekről, okokról és hatásokról, így én nem szándékozom ebbe belemerülni. Elég az hozzá, hogy az EMBEREK közösen léptek fel, hogy tiltakozzanak a miniszterelnök módszerei ellen, az ellen a személy ellen, aki nagy előszeretettel hoz döntéseket az itt élők megkérdezése nélkül. Elegük lett abból, hogy úgy viselkedik, mintha egy személyben ő lenne a hatalom és hogy teljesen leírta a társadalom azon részét, amely nem az ő pártjára tette le a voksát. Azok, akik figyelemmel kísérték hogyan viselkedik a tüntetőkkel, hogyan alacsonyítja le őket a kicsinyes vandálok szintjére, akiket külső erők befolyásolnak, milyen erőszakos eszközökhöz nyúlva próbálja őket szétverni, rájöhettek, mennyire mély utálatot táplál a rá nem szavazó fél ország ellen. Azt mondhatom, hogy az elmúlt 10 évben nekünk nem volt miniszterelnökünk. Az, aki a most kormány élén áll, mindig éreztette velünk, hogy hol a helyünk, és sikerült elérnie azt, hogy mi legyünk a “mások” ebben az országban. Erdoğan megosztotta a társadalmat és teljesen elidegenítette az ország lakóinak felét.

A tapasztalt rendőrségi brutalitás szörnyen felkavaró pont amiatt, hogy annyi gyűlölet érezhető mögötte. Azok a rendőrök is családos emberek, mellettünk élnek, ők is keresik a kenyérre valót, a gyerekeink egy iskolába járnak, egy helyen  vásárolunk be, közülünk valók….eddig legalábbis azt hittük. Néhány képen látható az egyenruhájuk mögött megbúvó emberség, de aztán ott a másik fénykép vagy videó, ami arról tanúskodik, hogy milyen elképesztő brutalitás lakozik bennük. Mikor idegenedtünk el egymástól annyira, hogy ilyen mértékű dühöt legyenek képesek a békés tüntetőkre zúdítani? (…)

Az #OccupyGezi mozgalommal kapcsolatban az a lenyűgöző és páratlan, hogy a lakosság egymástól különböző rétegeit hozta össze. Az emberek minden korábbi sérelmeiket félretéve EGGYÉ váltak, egyetlen erővé, ami képes küzdeni a kitűzött célokért. Valóban könnyfakasztó látni azokat a képeket, ahol a rivális focicsapatok drukkerei, akik egyébként egy kiskanál vízben képesek lennének egymást megfojtani, ezúttal vállt vállnak vetve vonulnak. Vagy azt az idős házaspárt, akik egymás kezét és egy kis zászlót szorongatnak a téren. Vagy a törököket, kurdokat, alavitákat, esetleg a középkorú asszonyt, aki fejfedőként a török zászlót viselve kínálta a töltött paprikáját a tüntetőknek – mindenki együtt, egymást támogatva. A jóság olyan őszinte megnyilvánulásai ezek, amelyek mindig is ott lapultak a felszín alatt, hogy a megfelelő időben felszínre törhessenek. (…)

A Taksim tér (Forrás: Hürriyet)
A Taksim tér
(Forrás: Hürriyet)

Kíváncsi lennék, hogy a világon vajon hányan ismerik ezt az országot és a lakóit, amely itt fekszik Irán és Görögország, Európa és Ázsia között 99%-ban muszlim lakossággal. Egyáltalán tudja valaki rajtunk kívül, hogy kik is vagyunk mi és milyen sérelmek halmozódtak fel bennünk? (…)

Tudom, hogy nagyon nehéz megismerni egy országot csak a médiából vagy könyvekből. Ezért megpróbálok megosztani néhány információt a történelmünkkel kapcsolatban és bízom benne, hogy sikerül megértetnem másokkal is, miért írok ilyen szenvedélyesen a mostani eseményekről.

Nagyon röviden a történelmünkről…

A XX. század elején Mustafa Kemal Atatürk megörökölte a széthulló Oszmán Birodalom romjait, és a függetlenségi háború győzelemre vezetése után megalapította a mostani modern Török Köztársaságot. Alkotmányba foglalva létrejött a férfiak és nők közötti egyenjogúság, 1934-ben pedig, több más nyugat-európai országot megelőzve, a nők is megkapták a szavazati jogot. Atatürk Törökországa fiatal, megújult nemzet volt, tele reménnyel. A törökök egyik napról a másikra az iszlám Oszmán Birodalom maradványai helyett egy szekuláris államban találták magukat, jól körülhatárolt nemzeti öntudattal. Ez 90 évvel ezelőtt történt. Atatürk kiáltványain és eszményképén nevelkedett az egész nemzet, én büszkén vallom azt, hogy egy ilyen eszmékkel rendelkező szekuláris környezetben nőttem fel.

(…) Mégis mit tett pontosan Erdogan és kormánya, ami miatt ennyire elszakadt a cérna?

Először elvette a vallásunkat…

Amint hatalomra kerültek, az egyik első dolog az volt, hogy a miniszterelnök és pártja kisajátította az iszlámot, bennünket, szekuláris törököket pedig megbélyegeztek, hogy hitetlenek vagyunk. A Török Köztársaság az egyetlen olyan iszlám ország, ahol az alkotmány egyértelműen különválasztja az államot és a vallást, azaz a törököknek lehetőségük van másképpen gyakorolni vallásukat. A nőknek egyáltalán nem kötelező elfedni a fejüket, mi is a Gergely-naptárat használjuk, szabadon fogyaszthatunk alkoholt, itt egyesek naponta ötször imádkoznak, míg mások csak a pénteki nagy imán vesznek részt és ha úgy alakul, akkor elzarándokolunk a szent helyre, Mekkába.

A rivális focicsapatok drukkerei (Forrás: Hürriyet)
A rivális focicsapatok drukkerei
(Forrás: Hürriyet)

Én olyan családban nőttem fel, ahol néhány idősebb asszonyon kívül senki sem viselt fejkendőt, soha nem számított, hogy ki visel és ki nem. A kultúránk elbírja azt is, ha valaki miniszoknyát vagy bikinit vesz fel, de azt is, ha elfedi magát – a vendégszeretet és tolerancia a törökök legfontosabb erényei. Korábban semmi és senki nem sugallta azt, hogy a bikinit viselők ne lennének jó muszlimok. A tavaly elhunyt 101 éves dédnagynénémről fennmaradt egy fotó, ami őt és a húgait ábrázolja Kisis településen, amint ujjatlan fürdőruhában pózolnak. A kép 1930-ban készült.

Az iszlám nagy vallási ünnepei, úgymint a Ramadán, mindig is a kedvenceim voltak gyerekkoromban. Ramadán idején a felnőttek napközben böjtöltek, napnyugtakor pedig összeült a család a vacsoraasztalnál és együtt vártuk a böjti időszak végét, a vacsora kezdetét. Amikorra én próbáltam meg átadni a Ramadán általam megélt hagyományait a saját gyerekeimnek, a barátaink már úgy tekintettek a böjtre, hogy “aranyos”, ezzel pontosan besorolva engem is abba a skatulyába, amit a miniszterelnök erőltetett ránk. Szépen lassan mindannyian kezdtünk a miniszterelnök gondolkodásmódjához idomulni. Néhány ismerősöm szándékosan kezdett alkoholt fogyasztani a Ramadán havi böjt alatt (amit ilyenkor általában még azok is kerülnek, akik nem böjtölnek), a tiltakozás egyik passzív módját választva ezzel.

Aztán megpróbálta megakadályozni, hogy szabadon megtarthassuk a nemzeti ünnepeinket…

Amióta Atatürk megteremtette a Török Köztársaságot, Atatürk is lévén katonatiszt, a hadsereg töltötte be a demokrácia alapító és később védelmező szerepét. Tudom, hogy a nyugati fejjel nehéz ezt megérteni, de itt Törökországban ez volt a rendje. Minden fiatalember, aki katonai akadémiát végzett, ambícióktól túlfűtve álmodozott arról, hogy egyszer Atatürk nyomdokaiba léphet és talán elnökké is választják majd. Ezért a nagy nemzeti ünnepeink minden alkalommal óriási katonai parádéval egybekötve teltek, aminek a végén megkoszorúzták Atatürk nyughelyét az Atatürk Mauzóleumban Ankarában, más településeken pedig a köztéri szobra előtt tisztelegtek.

A hivatalos ünnepségek mellett az iskolák is megtartották saját ünnepi rendezvényeiket. Május 19-én, a sport és ifjúsági ünnepnapon, amikor a török függetlenségi háború kezdetére is emlékezünk, minden évben nagyszabású ünnepségsorozat vette kezdetét, amely során a fiatalok atlétikai bemutatókat tartottak a sportcsarnokokban. Az édesanyámnak van olyan az 1960-as években készült fényképe, amin rövidnadrágban vesz részt a ceremónián. Az elmúlt években ez a kormány mindenféle kifogással állt elő az ünnepségeket illetőleg, míg idén a miniszterelnök teljesen betiltotta őket azzal a címszóval, hogy senki sem akarja látni a lányainkat rövidnadrágban. A megfelelően tálalt okok elegendőnek bizonyultak a tiltáshoz és amikor az emberek egyénileg próbáltak elzarándokolni Atatürk sírhelyéhez és leróni tiszteletüket előtte, rendőri kordon várt rájuk.  Tavaly október 29-én, a Köztársaság Napján, nem engedték a látogatókat Atatürk sírhelyéhez Ankarában. A más településekről e miatt érkező buszokat visszafordították a város határában, és azokat, akik mégis megpróbálkoztak közel férkőzni, könnygázzal és vízágyúval oszlatták szét. Az egyik sérült, egy 75 éves idős asszony, törött csontokkal és egyéb sérülésekkel került kórházba.

A miniszterelnök úgy gondolta, hogy rendelkezik a nők teste felett és beleszól és utódnemzésbe…

Forrás: Twitter
Forrás: Twitter

Az 1938-tól legális abortusz mint olyan, nem volt eddig jelentős téma Törökországban. Mígnem 2012 májusában a miniszterelnök egy beszéde során azt nyilatkozta, hogy minden egyes abortusz ugyanolyan gyilkosság, mint ami Uluderénél történt és amely során (egy rosszul elsült katonai akcióban) 34 civil állampolgár veszítette életét. Azt is kijelentette, hogy ellenzi a császármetszéssel történő szülést és minden nőnek kötelessége legalább három gyermeket a világra hozni. Nem csak azt döntötte el helyettünk, hogy hány gyerekünk legyen, de azt is, hogy hogyan jöjjenek a világra. Egészen odáig elmerészkedett, hogy a nemi erőszakot elszenvedett és teherbe esett nőknek is kötelességük megszülni a gyermeket, akinek utána az állam majd gondját viseli.

Megpróbált Atatürk emléke és az emberek közé állni…

Mustafa Kemal Atatürk pater familias, igazi “családfő” volt a szó legnemesebb érelmében. Úgy tekintünk rá, mint arra az emberre, aki vízióin keresztül a sötét középkorból a világosságra rángatott bennünket. A hozzá kötődő megszállottságunk annyira erős, hogy még most is könnyekre fakadunk a halála évfordulóján. Nem tudom, hogy van-e még nemzet, amely 70 év után is ilyen mélyen gyászolja egykori vezetőjét. Mi a mai napig az ő ideológiái szerint élünk és az általa felállított normáknak próbálunk megfelelni. Atatürk olyan példaképet adott a törökországi embereknek, amely lehetővé tette, hogy egyenlőnek érezzük magunkat akkor is, ha keringőzünk, de akkor is, ha a zeybek nevű néptáncot járjuk. Több gyermeket örökbefogadott, akik közül a leghíresebb Sabiha Gökce,  ő később az első női vadászpilótaként vonult be a történelembe. Atatürk a fiatalság kezébe adta a jövőt azzal az intéssel, hogy elsősorban védelmezzék a nemzeti függetlenséget és a Török Köztársaságot. A fenti gondolatot tartalmazó beszéde az egész fiatalságot megmozgatta és összekovácsolta, aminek hatásai a mostani tüntetések során is érződnek.

Épp csak elvette a nemzeti ünnepeinket és állandóan megalázott, sértegetett valakit, akit egy egész nemzet istenít, de a miniszterelnöknek ez sem volt elég, megpróbálta kikezdeni a Török Köztársaság eszméjét. Első körben eltávolíttatta a Török Köztársaság rövidítést (T.C.) az egészségügyi minisztérium felügyelete alá tartozó intézmények felirataiból. Akik török ismerősökkel rendelkeznek Facebookon vagy Twitteren, észrevehették, hogy sokan tették ki a T.C. rövidítést a nevük elé, ezzel is ellenérzésüket kifejezve a kormány törekvései ellen.

A fenti döntés egy vitával párhuzamosan történt, miszerint ha valaki “töröknek” mondja magát, az rasszista kijelentés. Helyette a “Törökországból származom” kifejezést kell használni, mintha mi nem rendelkeznénk saját nyelvvel és identitással. A törökök egy szemvillanás alatt a társadalom peremére száműzettek, mintha éppen azon munkálkodnának, hogy a kisebbségek rovására próbálják a saját nemzeti identitásukat erősíteni. Pedig nem. Furcsán hangozhat, de a Törökországban élő kisebbségek mindig is erősen kötődtek Törökországhoz és sokkal inkább vallották magukat töröknek, mint mondjuk én.

Amikor felnőttem, annyi különbség volt a nem muszlim barátaim és köztem, hogy nekik nem kellett részt venniük a vallási órákon. A miniszterelnök most megpróbál bennünket tovább szegregálni az oszd meg és uralkodj elvű politikájával.

Megpróbálta korlátozni a jogainkat, hogy bármikor megihassunk egy pohár bort vagy rakıt…

gezi parkAz alkohol sem volt egy jelentős téma eddig Törökországban, még azok az emberek is fogyasztották, akik egyébként megtartották a Ramadan havi böjtöt. Egész sor hagyományokkal rendelkezünk a rakı ivás terén, nem beszélve azokról az ételekről, melyekhez kifejezetten illik az ital. Körülbelül egy hónappal ezelőttig a rakı volt Törökország elfogadott nemzeti itala, mígnem egy nap a miniszterelnök bejelentette, hogy mostantól az ayran nevű joghurtital tölti be ezt a szerepet. Ezt követően a parlament megszavazott egy olyan törvényt, melyben betiltották az alkoholtartalmú termékek este 10 és reggel 6 óra közötti értékesítését. Erre sokan azt mondhatják, hogy na és, több nyugat-európai ország is alkalmaz már hasonló szigorítást, de amikor a tiltás olyan kijelentéssel párosul a miniszterelnök részéről, hogy “Mindenki, aki alkohol fogyaszt, alkoholista!”, az előbb-utóbb kiveri a biztosítékot.

A törökök barátságos és kényelmes népség, akik inkább elücsörögnek egy fa árnyékában a barátaikkal egy teával a kezükben, minthogy összetűzésekbe keveredjenek. A miniszterelnöknek sikerült elérnie azt, hogy minden másképp gondolkodó férfi, nő és gyerek, függetlenül attól, hogy balosok, jobbosok iszlamisták, feministák, homoszexuálisok vagy futball fanatikusok, elhagyják otthonaikat és az utcára menjenek. Mert megpróbálták elvenni tőlük a fák nyújtotta árnyékot! Nazim Hikmet költő híres idézetével élve, “egy fa elpusztul, egy nemzet felemelkedik”.  Most mindenki a Taksim tér felé vette az irányt, hogy valamilyen módon részt vehessen a tiltakozásban vagy legalább csak jelen legyen az emlékezetes eseményen.

A Taksim tér ingyenes könyvtárával, múzeumával és mindenféle programnak helyt adó színpadával egy utópikus paradicsommá változott. Foglalkozásokat és előadásokat szerveznek a művészetektől elkezdve a homoszexualitásról szóló felvilágosításokon át a kézműves termékek készítéséig. Utcai zenészeket hallgathatunk, balettelőadásokat, kerengő derviseket láthatunk, időnként a kimerültségtől az utcán összecsuklott diákokba botlunk, akiknek annyi erejük volt még, hogy egy papírra kiírják maguk mellett, hogy mikor keltsék fel őket. Az emberek gyógyszereket, ételt, könyvet, fát hoznak, vannak akik egy napra mennek ki, megint mások ott sátraznak minden éjszaka.

Mindeközben a támogatás folyamatosan érkezik az ország minden sarkából és a világból is. A legnagyobb városoktól a legkisebb falvakig az emberek kitűzik a zászlót vagy legalább egy fénykép erejéig összeállnak, hogy támogatásukról biztosítsák a tüntetéseken résztvevőket. Mindennél több erőt ad a remény és az őszinte, hamisítatlan együvé tartozás érzése. A tiltakozás a legjobbat hozta ki az emberekből, nagylelkűséget, kreativitást, humorérzéket és nagyfokú találékonyságot.

Sajnos az erőszak nem szűnt meg, bár némiképp átalakult. A rendőrség kivonult a túlságosan is szem előtt lévő Taksim térről, hogy más városokban, Ankarában és Izmirben folytassák a tüntetőkkel való erőszakos összecsapásokat. A miniszterelnök minden lehetőséget megragad, hogy a nyilvánosság elé lépjen és a híveihez intézett inzultáló, provokáló beszédeivel ellenünk uszítsa őket. Még szerencse, hogy létezik az internet és annak segítségével nyomon követhetjük, hogyan parancsolja szimpatizánsait az utcára. A legutóbbi hírt az ankarai önkormányzatról hallottuk, az alkalmazottaknak pl. kötelezővé tették a megjelenést az egyik kormánypárti nagygyűlésen legalább két másik személlyel egyetemben, ellenkező esetben felelősségre vonták volna őket.

Minden a fák megmentésével kezdődött, mára azonban az esemény az országban eddig tapasztalt legnagyobb népi mozgalommá nőtte ki magát. Az emberek folyamatosan figyelmeztetik egymást, hogy ne hagyják magukat provokálni és legyenek óvatosak. A múlt héten egy fontos vallási nap volt, amikor nem fogyasztunk alkohol, dzsámiban imádkozunk és különleges, az alkalomra elkészített kis péksüteményeket kínálunk. Pénteken pedig imaidőben, amíg a tüntetők egy csoportja imádkozott a Taksim téren, a többiek körbeállták őket, hogy semmilyen külső tényező ne zavarhassa meg a szertartást. Idillikus volt, ahogy a békés és politikamentes esemény élesen szembe tudott helyezkedni a provokációkkal. Azt hiszem, azt megköszönhetjük a miniszterelnöknek, hogy ilyen közel hozott bennünket egymáshoz. Én, a szentimentális úgy gondolom, hogy tartalékolok arra a napra, amikor valami jónak a nevében megszabadulunk tőle.”

Az eredeti cikk 2013.06.09-én íródott.

““Már én is be vagyok sózva attól, amit itt történik Törökországban” – Sedef Piker” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. torokvalcsi szerint:

    Nagyon köszi, hogy lefordítottad. Nagyon tartalmas cikk! Én rengeteget “tanultam” belőle.

  2. egygazdi szerint:

    Köszönöm ezt íz írást, jól megvilágította a helyzetet!
    Végre értem, mi a TC rövidítés, a fb-n a tanárnőnk (kemény egy hétig jártam Töröko-ban tanfolyamra, jó volt!) neve előtt. Viszont azon elgondolkoztam, miért csak ő írta a neve elé. A többiek nem merik vállalni? Félnek a főnöktől ill. hivatalból muszáj támogatniuk az elnököt?

    1. TéDé szerint:

      Számtalan dolog állhat a háttérben, hogy ki írja oda, ki nem, akár az is, amit említesz, de kismillió más is. Nem mindenki osztja a cikkben részletezett nézeteket, a társadalom teljesen kettészakadt.

      1. egygazdi szerint:

        Értem, végülis a rövid idő alatt is látszott, mennyire ezerszínű ország tele ellentétekkel. Végülis érthető a megosztottság, bár szomorú.
        Érdekes amúgy, hogy miközben vannak a demonstrációk, a suliban, ahol voltunkk, simán viszik tovább a projektjeiket, most is van ott nyugati csoport, viszik őket ide-oda.
        A bloghoz pedig gratulálok, nagyon tanulságos és látókör-szélesítő.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.