Személyes, Társadalom - Történelem

A mesés kelet…és én

Forrás: blog.jobkralle.hu
Forrás: blog.jobkralle.hu
Forrás: blog.jobkralle.hu
Forrás: blog.jobkralle.hu

Mesés kelet kívül és belül, sokan fordultatok már hozzám olyan kérdésekkel, mint amit az előző posztban és most is idézek:

“Szia! Nekem az utolsó bejegyzésedről az jutott eszembe, hogy én is úgy gondolkodom, mint te. Voltam már többször is Törökországban, hosszabb időre, de nem tudott elvarázsolni. Nem zártam a szívembe az embereket, a hozzáállásukat, a gondolkodásmódjukat. Éppen ezért nagyon gondolkodom, képes-e egy ember akkora biztonságot és szeretetet adni, hogy el tudjam fogadni a sokszor elítélő, megbélyegző, kendőt a fejemre elváró tekinteteket. Hogy elég-e az, ha otthon minden rendben van, ha közben a külvilág idegen, más, szokatlan. Te hogy voltál ezzel? Nem volt nehéz itt hagynod mindent? Nem volt nehéz a beilleszkedés? Nem volt nehéz elfogadnod, hogy nőként sosem leszel igazán elfogadott, csak ha otthon vagy?”

Milyen volt hátrahagyni mindent és idejönni? Nem egyszerű. Szerintem lényegtelen, hogy mi a motiváció, ez soha nem könnyű döntés és lépés. A beilleszkedés nekem nagyon nehezen ment, annak ellenére is, hogy egy igazán szerető és elfogadó családba kerültem. Nem csak Törökországba jöttem, de rögtön a zűrös délkeleti országrészbe. Ha mindez még nem lenne elég, egy katonai övezetben éltünk, ami enyhe kifejezéssel élve is egy teljesen más világ. Az ottani mindennapokat kismillió furcsa, íratlan szabály határozza meg, ahol a rang az egyik legfontosabb tényező.

Azt, hogy vajon elég-e az otthon biztonsága és melege a kinti másság leküzdésére, nehéz általánosságban megválaszolni. Egyfelől ez adja a stabil alapokat – nekem legalábbis feltétlenül -, másfelől viszont azt gondolom, hogy egyéni vérmérséklettől függ, ki-ki hogyan boldogul a másság feldolgozásával. Az első időszakban még minden az újdonság varázsával hat, érdekes, izgalmas, aztán előkerülnek a hétköznapi dolgok, amiket valamilyen szinten muszáj elfogadni, ha az ember hosszabb távon képzeli el egy más beállítottságú országban. Én azt gondolom ez a kulcs: hogyan sikerül elfogadni a másképp működő dolgokat. Mindent magunkévá tenni képtelenség, nem is kell, de megérteni az ő mozgatórugóikat annál inkább. Ha értem, akkor sokkal egyszerűbb felülemelkedni rajta, és ez a második kihívás: sikerül-e, mennyire sikerül. Szerintem pozitív hozzáállással, kellő kitartással igenis lehetséges megtalálni azt a saját utat, ami én vagyok, de mégis illeszkedik az itteni rendszerbe. Sok idő kell hozzá és valószínűleg néhány párnát telesír az ember éjszakánként, de ha a cél az, hogy ebben a pillanatban itt és nem máshol, akkor menni fog.

Hogy milyen áron? Mérlegelni kell, ehhez viszont bele kell kóstolni. Azt hiszem, nem mindenki tudja feldolgozni a környezettől kapott “más” impulzusokat, nem mindenki képes külföldön – akár Törökországban – élni, ha konkrétan fel akarjuk címkézni a dolgot. A poszt első részében említettem, hogy ha nem a férjemhez költözök ki, akkor biztosan nem ezt az országot választottam volna, nos, ez tényleg igaz. Ettől tovább azonban nem gondolkodom, mert számunkra most ez az ország nyújt megélhetést, itt kezdtük a közös életünket, itt keressük az utunkat, ezt teszem én magam is, egyéni szinten. Tudatosan próbálom megtalálni a pozitívumokat az élethelyzetemben (még akkor is, ha ez sem mindig egyszerű), és igyekszem azokat megismerni, megragadni. Úgy érzem, hogy működik, mert nem azzal kelek és fekszem, hogy mi a fenét keresek itt, miért éppen itt vagyok. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hiányozna otthonról semmi, hogy néha ne gondolkodnék el, miért éppen ide vetett a sors. Hosszan tudnék írni erről, mint ahogyan arról is, hogy szép számban léteznek olyan itteni dolgok, amik igazán ki tudnak borítani és amik (egyre jobban) zavarnak.

Azt, hogy nőként hogyan fogadnak el Törökországban, egy kicsit szétbontanám. A kérdés az, hogy kik hogyan fogadnak el. A férjem? Az itteni családom? A közvetlen környezetem? A társadalom?

Számomra a legfontosabb az, hogy a férjemmel közös nevezőn vagyunk, azaz ő egyáltalán nem tekint rám úgy, hogy a nőnek itthon a helye a gyerekekkel. Sőt! Fontos az is, hogy a család sem olyan értékrendet képvisel, ahol ez, és csakis ez az elfogadott. Hasonlóan tudok nyilatkozni a közvetlen környezetemről, a legtöbb csaj dolgozik, de aki mégsem, az nem azért, mert ezt várják el tőle. Utóbbi kettő szerintem kezelhető réteg, azaz ha nem így állna az egészhez a család és azok, akikkel gyakran érintkezünk, akkor is a saját értékrendemet (értékrendünket) képviselném. Nyilván nehezebb lenne, sokkal több konfliktussal.

Ha a társadalom egészét tekintem, akkor az eltérő elvárásokat támaszt a nőkkel szemben, attól függően, hogy hol él az ember. Összességében tény, hogy a nők egy tekintélyes hányada még mindig “”csak”” a háztartásnak és a gyereknevelésnek szenteli az életét, de az is tény, hogy már nem csak ez az általánosan elfogadott. A nyugati régiókra, mint ahová Isztambul is tartozik, különösen igaz ez.

Megint külön kell kezelni a nők munkaerő-piaci esélyegyenlőségét, hogy ott hogyan kezelik őket, a szaktudásukat. Erről valóban nem csak pozitívumokat hallottam, de első kézből megtapasztalni nem tudtam. Tisztában vagyok vele, hogy ha a babázás után kilépek az itteni munkaerőpiacra, az fog számomra meglepetéseket rejtegetni, de arról majd akkor.

Sokkal fontosabbnak érzek egy másik kérdést, mégpedig azt, hogy vajon meddig lesz itt az ember külföldi. Lehet ezt években mérni? Amíg én azt gondolom magamról? Amíg számít, hogy annak tűnök-e? Amíg nem szólalok meg folyékonyan törökül, mert addig a pillanatig a külsőmről lerí, hogy nem vagyok idevalósi? Egyáltalán fog ez bennem változni, el fog tűnni a külföldiség érzése? Akarom, hogy változzon? Esetleg el kell fogadni, hogy mindig “yabancı”, azaz külföldi maradok? Fog ez majd zavarni? Ezekre itt és most lehetetlen válaszolni, ennyi idő után mindenképpen.

A mesés kelet és benne én… Ebben a pillanatban így, de ha a jövőre gondolok, nem tudhatom, hogyan alakul, milyen lesz a környezetünk, hol tartunk akkor, hol tartok én akkor, hisz minden formálódik és idővel úgyis minden kiderül…

“A mesés kelet…és én” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. izmirli szerint:

    Engem nem zavar ez a külföldiség téma, sőt a pozitív oldaláról nézem: ha külföldi vagyok (pedig 12 év után is az vagyok, nem török) akkor nem kell követnem minden szabályt (íratlant persze, a törvény ugyanúgy rám is vonatkozik) és ráfogom, hogy nálunk ez nem szokás, nem csinálom. Pl. a kézcsók az időseknek: nem volt még olyan, aki erre rá tudott volna venni. Nem akarom, nem csinálom. Vagy együtt élni házasság nélkül: nekem így jó, így csinálom, az én családom nem szól bele.
    A nők helyzete nagyon összetett téma, ahogy írod, rétegekre kell bontani. De hiába modern a család és vele a férjem, az utcán akkor is balhé van ( na nem verekedés, csak beszólás), ha megbámul egy ökör, ahogy itt mondják és a férjemnek nem tetszik. Mégiscsak török vér csörgedezik az ereiben. De ez is finomul az évekkel, ahogy csiszolódunk egymáshoz. Mert nem csak én tanulom az ő kultúráját, ő is az enyémet.

    1. Bara Évw szerint:

      Szia
      Hamarosan Törökországba költozom Párommal aki Bursaban kapott munkát.
      Tudnál adni nekem néhány tanácsot amit nagyon érdemes megszívlelnem kérlek?
      Nagyon hálás lennék
      Üdvözlettel
      Éva

      1. TéDé szerint:

        Hűű, erről elég hosszan lehetne beszélgetni.
        Vannak ott is magyarok, keresd fel őket, és sokat fognak tudni segíteni a beilleszkedési időszakban. Légy tagja néhány FB csoportnak, akik a kint élő magyarokat tömörítik össze. Légy nyitott és érdeklődő, türelmes, próbálj kiépíteni kapcsolatot helyiekkel is, ne hasonlítgasd a dolgokat Mo-hoz :D, és igyekezz valamilyen szinten elsajátítani a nyelvet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.