Személyes

Szaralak vagyok, savanyú káposztára vágyom!

kaposzta

kaposzta„– Csak 10-20 deka savanyú káposztát kérnék, látom, hogy már záráshoz készül.  – Na, ne gondolja, hogy 10 dekáért leveszem ennek a vödörnek a tetejét!- csattant a válasz a néni szájából. – Tudja hány kiló ez? Van vagy 25!”

A párbeszéd így kezdődött, majd gyorsan véget is ért, amikor az arcomba kaptam, hogy legalább egy kilót kell kérnem, ha akarom a káposztámat. Azonnal az jutott eszembe, hogy milyen érzés volt, amikor töredelmesen bevallottam a Simonnál fizikán, hogy nem készültem. Az ugyanígy mennydörgött, én meg reszkető inakkal ültem le.

Most reszkető inakkal oldalogtam el. Könnyek között.

Talán egy éve is ácsingózok a káposzta után. Vágyom rá, akarom, kell. Ott voltam, éreztem az illatát. Csorgott a nyálam. De…

…az emberek… Mi történik az emberekkel?

Így volt ez korábban is? Öt év, öt év nem olyan hosszú idő, vagy, vagy mégis?

Látom én, értem én, tudom én, egy olyan időszak külső és belső szemlélőjévé váltam, ami feketére festi a családi történelemkönyvek lapjait. Tudom én, értem én, megértem én! Az emberek?

Belépek, a pincér lazán elmegy mellettem a teljesen üres kávézóban és kiül cigarettázni. A babakocsit szorongatva tétován nézek körül, hogy kit is kérdezzek meg, van-e etetőszékük. Valamelyik konyhás fiút sikerül elcsípnem, elutasító nincs a válasza – keserű szájízzel kullogok ki. Nem értem, nem értem, most akkor, most akkor én szaralak vagyok? Emberek!

Pénzt szeretnék váltani, érdeklődnék a pénzváltóban, pár alapkérdés, nem nagy ügy. Brrr, brrr, sokáig csöng a telefon, mire egy indulatos hölgyike veszi fel. „Szünet van!- csattan fel a hangja – lesz szíves és 10 perc múlva zavarjon újra.” Zavarom? Hogy merészelem? Emberek!!

Tétova toporgás, egyre sűrűbben. Nem ott látom a problémát, ahol ők, nem ott mosolyodok el, ahol ők, nem akkor kérdezek, amikor előre legyártott válaszokat kaphatnék. A „mi” válaszainkat, azaz az „övéiket”, a kollektív válaszokat, az enyémeket, vagyis övéket.

A savanyú káposzta régen vágyott íze még most is a számban. Talán már az is megváltozott? Emberek! Olyan-e még a savanyú káposzta, mint rég? Vagy az is köztudottan megváltozott AZóta? Mert én a véremnek minél többször akarom kínálni, hisz mindenki tudja, telis tele van C-vitaminnal! Emberek!!

“Szaralak vagyok, savanyú káposztára vágyom!” bejegyzéshez 14 hozzászólás

  1. Tóth Attila szerint:

    Hmm, gondolom ez Mo.-on történt!?
    Valahogy ez olyan teljesen “hétköznapi”, olyan “megszokott”… 🙁
    Sajnos.

    1. TéDé szerint:

      Tudod, azon gondolkodtam, hogy minden maradt a régiben, csak én változtam, vagy odahaza is változott ez a fajta…

  2. Klári Szabó szerint:

    Szomorú dolgok ezek. Én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy biztos boldogtalan a néni, a pincér, a hentes, mert tele van gonddal, bajjal. És rámosolygok, miközben elköszönök. 🙂
    (Nagyon tetszenek az írásaid, szeretem őket olvasni, jó lenne sűrűbben. 🙂 Üdv. )

    1. TéDé szerint:

      Köszönöm! 😉
      Igazad van, ami a mosolygást illeti, de erre a szintre el kell jutni. Nekem még nem sikerült, azt hiszem.

  3. Szalma István szerint:

    Régebben Mo.-on még rosszabb volt a helyzet, ami az eladókat illeti. Amikor Törökországban jártam én meg ott lepődtem meg, hogy “Jé, nem dobnak ki minket a ha zárás előtt érkezünk”.

    1. TéDé szerint:

      Hát igen, én pedig már megszoktam, ezért tud rosszul esni az elutasító, rideg magatartás.

  4. Judit Csizmas szerint:

    Őszinte leszek, ilyenkor elő szoktam venni a pikírt, mondhatom paraszt énemet. Mivel a pult rossz oldalán ő áll, neki feladata az én kiszolgálásom. Ha mindig megfutamodsz és hagyod hogy te érezd magad rosszul az ő pályaalkalmatlansága miatt akkor elfogadod hogy ez így a természetes. Pedig nem. Nagyon nem.

    1. TéDé szerint:

      Elfogadni nem akarom, de ott akkor annyira, de annyira rosszul esett, hogy teljesen leblokkoltam. A kétévesemnek akartam vinni belőle, még soha nem kóstolta, és annyira megörültem, hogy találtam. Nem természetes, és felülről, kívülről látva a képet még rosszabb talán.

  5. Klári Szabó szerint:

    Teljesen megértem mit érezhettél, mert én is akkor gondoltam erre először, amikor a külföldi boltosok után másnap itthon volt egy ilyen, hogy rámförmedt az akárki. De mivel jókedvem volt, nem forrázott le, hanem elnevettem magam az acsarkodáson, annyira abszurd volt a tegnapi mosolygós arab piacos és a magyar ember közötti különbség, hogy belém villant, ezeket az embereket sajnálni kell,, mert biztos, hogy azért ilyenek mert beteg a gyerekük, sanyargatja őket a nav, vagy elveszítették éppen a házukat. Sajnálatra méltóak. Őket kell sajnálni, és szerencsére nem magadat, tehát nem szabad, hogy felérjen hozzád az ő vicsorgásuk. Arról nem beszélve, hogy amikor rámförmedt a hentes fröcsögve, én pedig azt mondtam mosolyogva, hogy Uram, önnek tökéletesen igaza van, viszlát, – akkor a szó belefagyott, és még a kés is megállt a kezében. 😀 A lényeg, hogy ne te érezd szarul magad, érezze magát szarul ő. 😀

  6. Hanna szerint:

    Nem te változtál meg, mikor hazamegyek látogatóba pillanatok alatt észre veszem a nagy hibákat.
    Konkrétan tripadvisor on lehúztam egy hotelt, mert a tulaj a fülem hallatára negatív szóhasználattal becsmérelne a recepcióst. Nem gondolta, hogy magyar vagyok. Beírtam szó szerint angolul, hogy a tulajdonos egy agresszív, munkatársait zsaroló és negatív ember.
    Ha nem élek külföldön, nem tűnne fel, hogy máshogy is működhetne. Most pedig már nem tartom csukva a szám, főleg ha vendég vagyok.

  7. Kósa Márta szerint:

    Nem változtál, nem változtunk… A húsz deka káposztáról (szoktam én is, de inkább 30-at kérek, az azért, már mennyiség… és hátha.)
    No szóval a húsz deka káposztáról eszembe jutott a húsz pár cipő, amit mosolyogva adott lábamra a török fiú, s hogy egyet sem vettem meg nem vágta a fejemhez…

  8. Márti Meryem Yilmaz szerint:

    26 hónapja élek Ankarában. Amikor otthon elmondtam a barátnőmnek, hogy a szerelmem török, és kijövök hozzá Ankarába, az első döbbenete után a reakciója a következő volt: megőrültél? Ott feketék laknak, és nőket rabolnak. Csak néztem rá bambán, es arra gondoltam, hogy úr isten, hogy lehet az én barátnőm ennyire gyenge földrajzból. Aztán azt hittem, hogy viccel, és nevetni kezdtem. Tévedtem. Véresen komolyan gondolta amit mondott, majd elsiratott, mint aki épp most halt volna meg. Mindegy, igaz hogy miután Murat felvetette, hogy ünnepeljük együtt a születésnapomat, 5 perc múlva már meg is vettem a repülőjegyet és a biztosítást. Akkor még nem gondoltam, hogy minden megváltozik majd. Murat kibérelt egy lakást Ankara Çankaya kerületében, és egyenesen odamentünk. Hónapokkal korábban ismerkedtünk meg, sok mindent tudtam már róla és a családjáról. Nem voltak problemáim, tudtam mit csinálok. 10 nap múlva a menyasszonya lettem, és 2014. július 27.-én, ramazán utolsó napján attértem az iszlám hitre, és összeházasodtunk. Ez az egyetlen kérése volt csak Muratnak. Csak ámulok azóta is, egy teljesen új világ amibe csöppentem. Soha azelőtt nem tapasztaltam olyat, hogy egy üzletben, (mindegy, hogy bútor, ékszer, vagy egyéb, nem élelmiszer jellegű bolt) hellyel kínáljanak, és megkérdezzék, hogy teát, üdítőt, ásványvizet, vagy kávét kérek-e. Az effajta figyelmességnek meg a nyomát sem láttam otthon. A férjem családja nagyon szeret, sokkal jobban, mint azt valaha gondoltam volna. A bútort és az autót leszámítva, itt az élet sokkal olcsóbb. A zöldség és a gyümölcs ára nem az elérhetetlen kategória, hanem olcsó. Nekem a petrezselyemgyökér, a karalábé és a kelkáposzta nagyon hiányzik, minden mást megkapok. Szeretek itt élni, mert az emberek kedvesek, itt az is ad a másiknak, akinek gyakorlatilag semmilye sincs, nem pletykálnak a hátam mögött, es minden természetes.

    1. TéDé szerint:

      Sok sikert kívánok a kinti életedhez, nagyon jó, hogy ilyen szerethető környezetbe kerültél!

  9. Hobbiszakács szerint:

    Moldova valamelyik hőse mondja – azt hiszem Zölderdő – hogy “nem vagyok én szocialista kereskedő, hogy lebeszéljem a vásárlót”. 🙂 Ezek szerint még mindig aktuális…

    Ankarában három napot voltam, modern, tiszta, nyugati(as) város. A látáskárosultakat például nemcsak a járdán, hanem a repülőtéren is sárga,”Braille” írásra emlékeztető sáv segíti. A látók gyakran eltévednek, mivel minden utcát, teret, allét, szobrot Kemal Atatürknek hívnak. (A mauzóleuma megér egy misét: félóránként kürt harsan, és a díszőrség új koszorút helyez a hatalmas téren álló mauzóleumban.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.