Személyes

Elif Shafak: Álmatlanul a Boszporusz szorításában – felkavaró hazatérésem Isztambulba

elif-shafak-2Imádom ezt a nyugtalan várost, egészen addig, amíg fojtogatni nem kezd és menekülésre nem késztet.

A Three Daughters of Eve (török címe: Havva’nin üç kizi, magyar ford.: Éva három lánya) című regényemben a művelt és gyermekes háziasszony így gondol Törökországra, a szülőföldjére: “Nem sokban különböznek. Az én életem és ez a vidék is tele van kihasználatlan lehetőségekkel.

Először angol nyelven írtam meg ezt a regényt. Utána egy hivatásos fordító ültette át törökre, de mégis újraírtam, a saját ritmusomban és az én szavaimmal. Egy kicsit őrültségnek tűnhet, ahogy állandóan váltogatom a két nyelvet. Vannak dolgok azonban, amelyet sokkal könnyebben fejezek ki angolul: a humort, az iróniát, a szatírát, míg a melankólia vagy a veszteség megfestése sokkal könnyebben megy török nyelven. A könyv már idén nyáron megjelent Törökországban, míg az Egyesült Királyságban csak télen kerül a könyvesboltokba. Tehát Törökországba repültem Londonból, ahol élek, hogy részt vegyek egy egyhetes könyvturnén.

Az Isztambulhoz fűződő viszonyom szélsőséges. Mélységesen szeretem ezt a várost, mindig hevesen dobogó szívvel térek vissza hozzá. Eggyé válunk, de nem telik bele sok idő, és fojtogatni kezd. A lehető leggyorsabban menekülök el az öleléséből. Az ország remekül inspirálja a művészeket és írókat a vég nélküli konfliktusaival, ugyanakkor állandó csalódottsággal végződő kihívást jelent a politika képviselőinek és a nemzetközi szakembereknek. Mert hogy is lehetne elemezni egy országot, amelyet egyik kategóriába sem lehet besorolni; amely se nem nyugati demokrácia, se nem közel-keleti diktatúra; egy ország, amely állandóan a két szék közt a pad alá esik, előre- majd visszatáncol, és amely a végén nem érkezik meg sem ide, sem oda.

Mielőtt Isztambulba utaztam, a gyerekeimet a nagymamánál hagytam Fethiyében, a kivándorolt britek egyik kedvelt kisvárosában a török riviérán. Fethiye csendes idén, a tengerpartok félig üresek. „Az emberek félnek.”- mondta egy helyi taxisofőr. „Sok energiát fordítottam arra, hogy megtanuljak angolul, most pedig tessék, még csak gyakorolni sem tudok. Mert hol vannak a turisták?

A következő nap Isztambulba készültem. Interjúk sora várt rám – rádió, TV, újságok. A kiadóm egy sms-t küldött nekem: „Kész csoda, hogy a körülmények ellenére az emberek még hajlandók olvasni.” Teljesen értettem, hogy mit ért körülmények alatt. A folyamatos politikai feszültség, a szélsőséges polarizációs folyamat, a kollektív depresszió és a terrorveszély mindig ott van a levegőben.

Az este folyamán egy kis boutique hotelbe jelentkeztem be a Boszporusz partján. Neooszmán díszítés, amely a giccs határát súrolja, ritka papagájfajt ábrázoló képek a falakon. Furcsa érzés hotelben megszállni egy olyan városban, amely egykor az otthonom volt. Beállítottam az ébresztőórát, hisz korán kellett kelnem a zsúfoltra tervezett első hivatalos napomon. Nem tudtam aludni. Azon gondolkodtam, hogy mire használták ezt az épületet a múltban. Máris tárcsáztam a központot, hogy megkérdezzem a recepcióst. A megrémült alkalmazott a szálloda vezetőjét kérdezte, ő pedig az igazgatót. Senki sem tudta. A török társadalom kollektív amnéziában szenved. Mindent porba írnak, kivéve az építészmérnökök munkáit, amelyeket kőbe vésnek, vagy a verseket, amelyek a szívünkbe íródnak.

Kinyitottam az ablakom és elhúztam a függönyt. Langyos szellő csapott meg. Láttam, ahogy a parton andalgó párocskák szotyoláznak és a héjat a földre köpködik. A Ramadán böjti hónap utolsó napjai voltak ezek. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a dzsekim és kiléptem a hotel ajtaján. Ez az a hely, ahol annyi éven át éltem, amit annyira szerettem, és amiről oly sokat írtam. Ismerek minden sötét utcát, a város sötét bugyrát; tudom, hová jobb nem elmenni, tudom, mit nem szabad viselni, és még mindig tisztában vagyok vele, hogy akármennyire is az ellenkezőjét gondolja az ember, soha nem tudja irányítani ezt a várost.

Egy padra ültem és bámultam a tengert. Azonnal megjelent két fiatalember és méregetni kezdtek. Láttam rajtuk, hogy azon tanakodnak, prostituált vagyok-e ebben a késői órában, egyedül. Valószínűleg nem illettem bele az általuk alkotott képbe. Esetleg most érkeztem Isztambulba, mert megszöktem a zsarnok apámtól vagy a goromba férjemtől, és nincs hol töltenem az éjszakát? Vigyorogva léptek közelebb. Figyelmeztető tekintettel néztem rájuk. Szavak nélkül kommunikáltunk. Csak a mozdulatok. Vissza! Ne merészeljetek közelebb jönni! Nem vagyok külföldi! A testbeszédem sem az! Vonakodva oldalogtak el.

Visszatértem a szobámba és Doris Lessinget olvastam. A Going Home c. esszékötetében éppen azt boncolgatja, hogy milyen érzés hosszú idő után visszatérni egy jól ismert helyre. Bár ő az egykori brit gyarmat afrikai területeinek egyikéről beszél, van, ami közös. Ő elköteleződést és kötelességtudatot vár el a művészektől. Az én hazám a mesék földje. Szeretném, ha áttelepíthető lenne – ha több otthonom lehetne, benne mindennel, ami kell. Londonban és Isztambulban is.

Lekapcsoltam az éjjeli lámpát. A sötétben hallgatóztam, hangok szűrődtek le a fenti szobából. Friss házasok, akik épp a mézesheteket töltik? Egyéjszakás kaland? A pár a félig üres hotelben szexelt a Boszporusz partján. Mielőtt álomba szenderültem, még azon gondolkoztam, hogy kik lehetnek ők, és vajon holnap is együtt lesznek-e még.

A következő napon a török napilapokat lapoztam át reggeli közben. A legtöbb hasonló szalagcímmel harsogta az aktuális híreket, mindannyian az uniformizált kormányközeli média szócsövei. Goromba, gyerekes hangnemben számoltak be a Brexitről: „Az EU egészen idáig nem akarta Törökországot. Az EU most darabjaira hullik szét.

Vasárnap volt, az Isztambul Pride felvonulását erre a napra tervezték még a betiltás előtt. Én magam is nyíltan bíráltam a tiltást. A Twitter fiókom most tele van gyűlölködő üzenetekkel: „Kénköves és tüzes eső hullik majd a fejünkre az olyan emberek miatt, mint te… Nem hallottál Szodomáról és Gomoráról?

A könyvturnét követően visszamentem Fethiyébe. Egy nappal később csapott le az Iszlám Állam az isztambuli repülőtérre. Az az éjszaka levegőtlen és súlyos volt. A halálos áldozatok száma egyre csak nőtt. A brit barátaim e-mailekben érdeklődtek a hogylétem felől, egyikük azt kérdezte, milyen itt a hangulat. Furcsa mód a legelső jelző, ami eszembe jutott, a zsibbadtság volt.

A hét végén hazarepültünk a Dalaman-Gatwick útvonalon. Körbenéztem az utastársaim között, britek, ciprióták, törökök. A British Airways fedélzetén hirtelen felindultan kiáltott fel a mögöttem ülő szőke fiatalember: „Istenem, füst!” A légiutas-kísérő megnyugtatta, hogy az csak gőz, és a légkondicionáló berendezésből jön. A fiatalember a feje búbjáig elvörösödött, és rettenetes zavarba jött, a barátai pedig rögtön cikizni kezdték. Ám mindannyian tudtuk, hogy ilyen világot élünk most – ahol szorongani kell a túlélésért, és minden pillanatban azt várjuk, hogy valami történjen.

A gatwicki repülőtéren három sor van, egy a brit állampolgároknak, egy az EU-s országok állampolgárainak, és egy a rajtuk kívül esőknek. A gyerekek már elaludtak, mire a taxi felvett minket. „Hány napot töltöttek távol?”- kérdezi a sofőr erős pakisztáni akcentussal.

Nyolcat.”- válaszoltam, bár sokkal hosszabbnak tűnt. „Nos – és mosolyogva nézett rám a tükörben -, üdv idehaza. Amíg odavoltak, kiléptünk az EU-ból.”

(A cikk saját fordítás.)

Megjelent: Türkinfo – 2016. július 13.

“Elif Shafak: Álmatlanul a Boszporusz szorításában – felkavaró hazatérésem Isztambulba” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. izmiri szerint:

    Döbbenetes összefoglalás az utóbbi napok, hetek eseményeiről 🙁 Ezért író ő, és ezért ne író mindenki. Magával ragadó.

    A férjem már olvassa a könyvet. Én sajnos nem tudok annyira törökül, hogy könyvet olvassak úgy, hogy élvezzem is.

    1. TéDé szerint:

      Szerintem előbb-utóbb kijön magyarul is, egy kis türelem 🙂

  2. Bányai Krisztina szerint:

    Imádom a könyvet ezt is beszerzem! 🙂

  3. Tóth Attila, Szeged szerint:

    Jó írás!
    1. Mennyibe kerül a kint a könyv (₺)?
    2. Mo.-on várható-e a kiadása?

    1. TéDé szerint:

      27 török líráért láttam a minap valamelyik könyvesboltban, de online ettől kevesebbért is hozzá lehet jutni.
      Már érdeklődünk, hogy a kiadó, aki kiadta a könyveit magyarul, ezt is tervezi-e.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.