Személyes

Óvodai köz-játékok

A kép forrása: Ittlakunk.hu

Odahaza voltunk néhány hetet, majd Isztambulba visszatérve elérkezett a hétfői nap, és óvodába indultunk a leánykánkkal. Az ügyintéző hölgy meglepődve nyitott ajtót, „önök már vissza is érkeztek?”, majd elbúcsúztunk egymástól Annával, és az ajtó becsukódott mögötte. Néhány óra elteltével csörgött a telefonom, az ügyintéző hívott. Be tudnánk-e menni, mert az óvodavezető beszélni akar velünk. Be tudtunk.

Hosszas üdvözlési procedúra, hogy vannak, ön hogy van, és ön hogy van, sok-e a munka, és hát a gyerekek nagyon aranyosak, a legfontosabb az életben, hogy nekik jó legyen, milyen jó, ha együtt tud lenni a család, milyen jó, hogy együtt utaztunk látogatóba, mennyire kell is az. A feszültség tapintható volt helyiségben, nem tudtuk miért vagyunk ott, de még mindig csak kényszeredetten és udvariasan mosolyogtunk egymásra, talán az időjárás is szóba került – török receptúra szerint.

Végül nagy nehezen rátértek a lényegre: amíg mi odahaza voltunk, Anna óvónénije elhagyta az intézményt. A pontos okát minden udvariaskodási frázis és mesterien egymásba fűzött körmondat ellenére sem tudtuk meg akkor, valamilyen nézeteltérésről dünnyögtek. Miután közölték a tényt, hosszas körítést kaptunk az új óvónő személyéről, kvalitásairól, nagyszerűségéről, lendületes fiatalságáról. Már-már hipnotizáltak bennünket, de megszakítottam az óvodavezető és az óvoda pszichológusának felváltva tartott kiselőadását: a gyerek tudja már?

Nem.

A csoporttársai tudják? Hisz ők két hete az új helyzetben vannak.

Nem.

A pszichológus az óvodavezető nyugtázó tekintetét elcsípve átvette a szót. Azt kérte, hogy ne mondjuk el a gyereknek, ne zaklassuk fel feleslegesen. A többi gyereket sem viselte meg, egyikük sem kérdezte meg közvetlenül, hol az óvónéni. Ez az ő ajánlásuk, és mint kiderült, ebben az esetben ez az óvoda konfliktuskezelési koncepciója.

Három és fél évesekről beszélünk. Az enyém különösen ragaszkodott az óvónénijéhez, és az óvónőn is látszott, hogy kölcsönös a szimpátia, azt nem lehet megjátszani – előttem legalábbis biztosan nem.

Én felkaptam a fejem: ne mondjuk el? Mi az, hogy ne? Az elejétől kezdve mindent megbeszélünk vele, az ő szintjén. Idehaza mégis meginogtam, a pszichológus szavai doboltak a fülemben: ne, zaklassuk, fel, feleslegesen. Eltűnhetnek csak úgy emberek a háromévesek csöpp kis fejében?

Nem, ez már nem így működik! Az arra alkalmas pillanatban elmondtuk. Jól tettük, ugyanis kiderült, hogy nagyon várta vissza, állítása szerint a többiekkel „mérgelődtek, hogy miért nem jön”. Aztán azt gondolta, azért ment el, mert volt egy csínytevésük hónapokkal korábban. Nem, dehogy azért, hanem „elköltözött”. Megértette.

Eltelt egy hét az új felállásban. Az óvóda privát képeket készít a foglalkozásokon a szülőknek, így láthatjuk, hogy a csemetéink mivel foglalatoskodnak. Teltek a napok, három gyerek is hiányzott a képekről az egyébként nem nagy létszámú csoportból. Ártatlanul kérdezgettem Annát, hogy mentek-e azok a gyerekek (egy ikerpár és az unokatestvérük, tehát rokonok), de mindig csak annyit mondott, hogy betegek. Az ikerpár egyik tagja, egy kisfiú, Anna legjobb barátja, állandóan együtt játszottak, ő volt a legtöbbet emlegetett kispajtás. Visszapörgettem a heteket, az óvónő távozása utáni napokban már eltűntek a képekről.

Rákérdeztem az ügyintézőnél. A szokásos körítés, furcsa sztori, de a lényeg, hogy a három gyereket kivették az óvónéni távozása után.

Kiakadtam, mert ezt ők már akkor tudták, amikor behívattak. Egyáltalán nem tartották fontosnak, hogy a szülőt tájékoztassák a csoport összetételét érintő változásokról. Nem arról van szó, hogy 30 gyerekből 3 elment, hanem 9-ből 3, akik mellesleg a legjobb játszópajtásai voltak.

Az ügyintéző annyit fűzött hozzá a tájékoztatáshoz, hogy kicsik ők még, nem szabad annyira kötődniük egymáshoz, hisz az élet ilyen, emberek jönnek és mennek, kész, ennyi.

Igen, valóban kicsik még, és igen, meg kell tanulniuk, hogy mindig lesznek, akik kilépnek az életükből.

De nem, ez nem így működik!

…Kicsi lány, te erről jobb, ha nem tudsz, te ne foglalkozz vele. Hogy nincs többé az óvónénid, sem a barátaid egy része. Észre sem veszed talán, csak kikopnak, míg mások belopóznak – a helyükre. Majd megszokod. Hayat böyle – az élet már csak ilyen…           Nem!

“Óvodai köz-játékok” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Dr.Nagy Ákos szerint:

    Tanulságos történet. Várom a fejleményeket. Merre tovább? Ennyire őszintétlen – ha szabad ezt a buta kifejezést használnom – közegben nincs helye gyereknek.
    Utólagos engedelmeddel megosztanám írásodat az oktatási-nevelési kérdésekkel foglalkozó FB. oldalamon.

    1. TéDé szerint:

      A merre tovább még kiderül. Köszönöm a megosztást!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.