Személyes

Harc a démonokkal – tegnap és ma

A helyszín Törökország, 2010-től napjainkig, egészen 2016-ig. Évről évre igyekszem számvetést tartani, hogy mi változott az elmúlt időszakban. 2010. november 13. a kiköltözésem dátuma, fontos évforduló, mindig ehhez kötöttem az írásbeli visszatekintéseket. A Határátkelő kérésére most megpróbálok nagyobb léptékben gondolkodni, mi történt velem az elmúlt időszakban. Egy valamitől félek: kimondok olyat is, amit eddig sohasem…

Az éves összefoglalóimmal eleinte nem is volt gond, szépen sorban érkeztek. Két évvel ezelőtt, 2014-ben azonban csak ültem az üres képernyő előtt és nem tudtam írni. Nem mertem írni. Sötét és mély gondolatok cikáztak a fejemben, amiket nem akartam sem meghallani, sem közzétenni.

„Éppen ide”

Hetekig próbálkoztam, hogy valami szokásossal rukkoljak elő, a szokásos hangvételben, a szokásos tartalommal. Aztán rá kellett ébrednem, hogy egy korszak lezárult. Annak az első „szokásos” korszaknak, amikor még mindent át tudtam adni a saját rácsodálkozásomat is beleszőve, vége. Tulajdonképpen jó ideje vége, csak én próbáltam fenntartani magamban, másoknak.

Ha a határátkelők beilleszkedési szakaszait nézem, akkor biztosan be lehet sorolni ezt az időszakot is valahová. Hosszú „mézeshetek”, de én abból is csak a porcukros falatokat adtam át, csakis a finomságokba engedtem betekintést. Pedig hányszor okádtam a budi felett görnyedve, mert a napi betevő elcsapta a hasamat.

Hosszú utat tettem meg idáig, és biztosan nem árulok el meglepetést, ha azt mondom, a legnehezebb lelépni volt otthonról. Tudjátok, „éppen ide”, Törökországba.

Éppen ide, éppen ezek közé, éppen így, éppen akkor, éppen egy török férj oldalán – éppen, éppen. Hoztam magammal minden egyes otthon megkapott éppent, és missziómnak éreztem, hogy a bűntudatot leküzdendő fityiszt mutassak mindenkinek. Éppen!

Göröngyös úton

Akkor, két évvel ezelőtt, elfogyott a kraft és a sötét felhők tornyosulni kezdtek felettem. Egyre inkább fojtónak éreztem a levegőt, egyre több minden kívánkozott ki belőlem, aminek nem engedtem utat. Nem engedhettem utat. Szégyelltem, haragudtam, fájt, a bűntudat pedig mardosott. Nem adhattam ki.

Ez a fajta határátkelés, külföldi férj, merőben más kultúra, olyan göröngyös útra tereli az embert, hogy csoda, ha a nyaka nem törik ki. A kezdeti „újszag” gyorsan elszáll és utána elkerülhetetlen a mélyrepülés, bele a kőkemény valóságba.

A mi közös életünk pedig tartogatott nehézségeket is az elején (kinek nem), tehát minden adott volt a lelki lenullázódás egyik fajtájához. Én hiszek benne, hogy csakis egy egy ilyen állapot után lehet új alapokra helyezni az egész kócerájt.

Alapot építeni a kócerájnak

Na, már most, a kóceráj ugye adott. És ez a kóceráj nem csak édeskésen fűszeres illatú a baklavára öntött szirup miatt, vagy dönerszagú a sarkon forgó döner miatt, és nem rohangálnak török David Hasselhoffok (szerelmes voltam belé) vagy Pamela Andersonok a tengerparton, miközben a naplemente narancsvörösre festi a tökéletesen megkomponált horizontot.

Időnként kényelmetlen, idegesítő, kibírhatatlanul zajos, tabukkal terhelt, őszintétlen, zárt, ugyanakkor túlságosan nyitott, rugalmas és rugalmatlan, idegen, prűd, erőszaktól füstös, nagyhatalmi izomszagtól bűzlő – aki egy kicsit is ismeri Törökországot, az pontosan érti, mire gondolok.

Az elmúlt időszakom arról szól, hogy olyan alapot építsek magamnak, ami stabilan tartja a kócerájt anélkül, hogy belebolonduljak az örök másságba, hogy megőrüljek a honvágytól. Olyan alapot, ami felülemelkedik azon, amin felül kell, ami elengedi az apró-cseprő bosszúságokat, ami értékeli a jót, ami beengedi azt, ami kell, és kizárja, azt, ami nem.

Ehhez viszont nem mindegy, milyen téglákat pakolászok le. Introvertált személyiséggel megáldva elég rendesen megvizsgálok minden egyes darabot, gondolhatjátok. Jó munkához pedig idő kell. És kitartás. És tengernyi türelem. Hozzám is. És a jó munkához olyan kéz kell, ami kíméletlenül elhajít minden sallangot, minden megrepedt darabot. Túl sokáig tartott a gyűjtögető fázis, nincs több hely tárolni a szétmálló darabokat.

A rettegés, hogy más emberré válok

Nem kínoz már az örökös bűntudat, hogy kiket hagytam hátra, hogyan hagytam hátra, hogyan léptem le. Nem csócsálom örökösen, hogy a lelépésem valóban lelépés volt-e, vagy csak gyökeret verek valahol máshol is, hogy innen is és onnan is táplálkozzak, mindenhonnan éppen azt, amire szükségem van: több gyökerű emberré váltam.

Van valami azonban, ami levakarhatatlanul a társammá szegődött ezen az úton. Ő az én démonom, ami sokszor felriaszt álmomból, kínoz, zabál: a rettegés, hogy más emberré válok itt! Hogy más nyelven kezdek el gondolkodni és álmodni! Hogy másképp kezdek gondolkodni, felveszem az itteni mentalitást, és túlságosan magamba olvasztom!

Igen, persze, a más-ságnak is vannak fokozatai, az emberre hat a környezete, kinyílik a látómezeje, formálódik a gondolkodásmódja. Na de mennyire kell, lehet, akarom mindezt? A kezemben izzó vasrúddal hadonászva küzdök ellene, üldöz, mint egy lázas látomás, a lélek nyugtalan kipárolgása, amit időről időre eszelősen kergetek!

Állj meg!

… Gyere hát ide, egy évvel fiatalabb önmagam, ülj le mellém. Tedd le azt a vasrudat, fújd ki magad, egészen megizzadtál, pihenj kicsit. Meglepődtél? Pedig csak egy év telt el. Hidd el nekem, bölcsebb lettél, bölcsebb leszel. Sok minden jön és sok minden megy, majd meglátod. Még a hajad is más lesz, a szemed sarkánál pedig megjelenik egy újabb ránc, először mintha csak egy árnyék lenne, de gyorsan rájössz, hogy az már az. Az arcod szépen lassan alakul, egy kicsit más lesz, benne mégis te.

A démonok jönnek és mennek, némelyek maradnak, csak megtanulod csendre inteni őket. Más-képp fogsz rájuk tekinteni. Van, amelyikkel összecimborálsz, és kifejezetten örülsz, hogy más nézőpontot mutatott neked.

A más-ság érték, hidd el nekem, fiatal barátom, olyan valami, amivel lehet játszani. A más-ság eljön, bárhol is vagy, csak más-képpen és más formában. A világ is más már, benne te is… Nézz csak oda, megmutatom neked, jól figyeld: látod azt a szimpatikus alakot, ugye nem is félelmetes? Más a világ, a kergetett démonod már egy szelíd barát…

Az eredeti cikk a Határátkelőben jelent meg 2016-ban.

“Harc a démonokkal – tegnap és ma” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Eszter szerint:

    Hú Dalma ez nagyon jó írás és én is hasonló démonnal hadakozom!!! Írj csak mindig őszintén, a bakkavára öntött szirup lehet finom, de ……..

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.