Személyes

Forró nyári nap: Ismerem ezt az utat

Ismerem ezt az utat. Négy év alatt minimum 1440-szer tettem meg, és ebbe nem számít bele semmilyen iskolán kívüli út, sem a nagyszülők évtizedeken keresztüli látogatása, és az sem, hogy később onnan utaztam tovább a főiskolára, és az sem, hogy azután évekig oda jártam be dolgozni.

Ismerem ezt az utat. Mindig a busz hátsó részében kerestem helyet – most is. Mindig a jobb oldali részt preferáltam – most is. Mindig feltámasztottam a jobb lábam az ablak alatti vékony padkára, és a függönyt elhúzva bámultam ki az ablakon. A kezem és a lábam már magától találta meg a helyét – most is. Elővettem a telefont, majd ugyanazzal a mozdulattal újra a zsebem mélyére rejtettem. Nem illett a képbe, a megszokottat akartam – most is.

Az ember, ha ennyiszer megteszi ugyanazt az utat, csak bámul kifelé, nem figyel, miközben ezerfelé jár az agy, kismillió gondolat villan fel, majd laposodik el, hogy érkezhessen a következő. Nem néz, de az út a retinába ég, és tudja már, hogy mi az, amit látni kell. Egy új felüljáró bontja meg a képet. Nem illik ide, nem volt itt, mint ahogy a telefon sem a kezemben. Telik az idő? Egy felüljárónyi idő is eltelt már?

A tanyák közül azóta van olyan, amely gazda híján a természet visszahódító hadjáratának áldozata lett. Más épületek körül egészen megbokrosodtak a fák, alig lehet belátni a három másodperc alatt, amíg elsuhanunk mellette. Egy új raktárhelyiség – az építése gyorsan megvan. Ha egy felüljárónyi idő eltelt, akkor egy raktárhelyiségnyi idő is eltelhetett, igaz?

Elérjük a településtáblát, sok-sok ezerszer láttam már. Néznem sem kell, akkor is látok, mindent a maga helyén látok. Megcsap a forróság, ahogy leszállok és elindulok. Visz a lábam, automatikusan figyelem az arcokat, hisz bármikor intenem kell.

A mellékutcákban kanyargok. Esteledik, locsolják a házelőket és a kerteket. Hőség van. A frissen meglocsolt nedves föld párája a forró levegőbe lövell, miközben hallani, ahogy ráérősen spriccel a víz a slagokból. Soha nem éreztem még ezt az illatot máshol. A lebukó nap utolsó sugarai egy udvarban leparkolt traktor szélvédőjén csillannak meg, remek fényképtéma lehetne, már mozdul is a kezem, de csak a látványt szívom be.

Haladok tovább. A nyüzsgő nagyváros után belesimulok a kisvárosom esti létezésébe, lépteim fokozatosan lassulnak, egyre rövidebbek és nyugodtabbak lesznek. Kutyák morognak a kerítések mögött, egyszer-egyszer biccentek a mellettem elhaladó biciklisnek vagy autósnak. Hamarosan besötétedik, és a kutyák távoli ugatása lesz az alaphang a tücskök őrjöngő ciripeléséhez. Hamisítatlan késő esti szonáta, semmi mást nem hallani már.

Hangos némaság borul ránk, amelyet időnként a háziak fojtott hortyogása tör meg. Elképedve érzem, ahogy a fáradtság rajtam is idő előtt elhatalmasodik, és a nagyvárosi pörgés könnyű, álmatlan éjszakái itt egyre súlyosabbak lesznek. Megyek is, várnak az álmaim…

Lajosmizse, 2017. augusztus 1.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.