Hagyományok - Kultúra

Egy fesztivál története, avagy hogyan váltam egy szemvillanás alatt Magyarország kulturális nagykövetévé

A menyasszony és családja

Történt ez úgy, hogy az idei Ramadán ünnepeket,  amiről a legutóbb hosszabban írtam, anyósomékkal töltöttük a fennsíkon, ahogy ők nevezik a yaylán (ejtsd “jajlán”). Az egyik szomszédos falu yörük (ejtsd “jörük”) fesztivált szervezett, amolyan igazi, hangulatos falunapot egy kis kulturális megemlékezéssel egybekötve. (A yörükökről, erről a közelmúltig nomád életmódot folytató népről, és a yayláról itt tudtok bővebben olvasni.) Engem leginkább a kulturális rész érdekelt, ugyanis a meghirdetett program szerint a kilátogatók egy yörük hagyományokat követő, esküvő előtti lánykikérés szemtanúi lehettek.

Toros-hegység, a fesztivál helyszínének közvetlen környezete

Megindultunk a fényképezőgéppel felszerelkezve, már-már félő volt, hogy elkéstünk, de szerencsére az “idő” mint olyan török módra történő értelmezése hozzásegített, hogy ne maradjunk le semmiről. Leparkoltunk és láttuk, hogy mindenki a falu melletti mezőre igyekszik, gondoltuk nosza rajta, ők biztosan jobban tudják mint mi, menjünk hát utánuk. Igazunk is lett, mert hamar észrevettük, hogy a távolban fel van állítva egy sátor, szól a muzsika és a nép gyűrűje a körül növekszik. Alig léptünk kettőt a helyszín felé igyekezve, amikor Önder két nagybátyjába és családjukba botlottunk. Lett nagy öröm, ki hogy van, mi újság, majd gyorsan szedtük a lábunkat, hogy a végén le ne késsük a ceremóniát. A nagybácsik helyiek, az egyik közülük igazi nagy hangú, jó kedélyű ember – biztosan ismeritek ezt a fajtát, aki mellett nem lehet egy percig sem unatkozni vagy nem nevetni. Na a nagybácsi azonnal a szárnyai alá vett, ne féljek egy percet se, mert ő megmutatja nekem a jó helyeket, ahonnan remek fotókat tudok készíteni. A nép megnyílt előttem, gyakorlatilag húzott maga után, miközben győzködte az embereket, hogy engedjenek át minket, hisz itt van egy közeli rokona Magyarországról, aki nagyon szeretne jó fényképeket készíteni. Átverekedtük magunkat a gyűrűn, beengedtek a sátorba, ahol a lánykikérés előtt a menyasszony és nőrokonai táncoltak, összeálltak a kedvemért egy-egy fénykép erejéig, tényleg nagyon kedvesek voltak.

A menyasszony és családja

Közben zajlott a ceremónia odakint, megérkezett a kikérő lóháton, ott lehettem az első sorban az események “forrongó” helyszínén és belekóstoltam abba, hogy mit jelent egy-egy ilyen (persze komolyabb volumenben) az igazi fotósok részére. Bőszen nyeltem a port, miközben köveken bukdácsoltam keresztül, a száraz szamárkóró szurkálta a lábamat, egymást tapostuk az emberekkel, de fotóztam ahogy csak tudtam és igyekeztem követni a történéseket. A hangosbeszélők versenyt üvöltöttek a fülem mellett, az emberek tapsoltak, mindenki nagyon élvezte az élethű előadást, mert az egész csak bemutató volt és nem igazi ceremónia. Az okára később kitérek.

A piros lepelbe burkolt menyasszony a táncát követően előjött a sátorból, majd a helyi hoca (ejtsd “hodzsa”, mint nálunk a pap) áldást kért rájuk az ott lévők közreműködésével. A hangosbeszélők harsogtak, közben a menyasszony kelengyéjét felkötözték a különleges alkalomból feldíszített tevék hátára. A legvégén a menyasszonyt felültették a kikérő lovának hátára, hogy a néppel, a vendégekkel nagy csinnadratta közepette a fiús házhoz meneteljenek. Az előadás résztvevői, a vőlegényt képviselők, a menyasszony, a szülők mindannyian yörük népviseletben voltak. A menet egyszer csak megállt, az emberek körbeálltak és megkezdődött a tánc, a zenészek fújták, a dobosok doboltak, szállt a por, a férfiak a kör közepén pedig a yörük néptáncot mutatták be. A nagybácsival mi is ott köröztünk, majd húzott magával, hogy gyere lányom, gyere csak, majd innen jobb lesz.

Száll a por amíg ropják

Már ott is voltunk az egyik hangosbeszélős mellett, közben a zene harsogott, versenyeztünk a többi fotóssal és kamerással a pozíciókért, miközben elmélyülten kattogtattunk. Hallottam én, hogy a nagy hangzavarban a nagybácsi többször is a hangosbeszélős fülébe ordítja, hogy ki vagyok, honnan jöttem és mit akarok, de nem csináltam belőle ügyet, hisz fent a sátornál is megtette ugyanezt, hogy közelebb engedjenek. Ártatlanul szemléltem a tömeget a fényképező lencséjén keresztül, amikor egy rövid szünetben megállt a zene és hangosbeszélő elkezdett felkonferálni, miszerint itt van valaki Magyarországról, aki nagyon érdeklődik a yörük kultúra iránt, szeretné azt a hazájában bemutatni és aki nem mellesleg maga is yörük feleség! Az ütő és a gép egyszerre állt meg a kezemben, de nem volt idő gondolkodásra, mert abban a pillanatban megragadta a karomat és lendületesen bentebb vitt a körbe. Gyorsan előkaptam a 32 fogas mosolyomat, ezalatt a hangosbemondós megköszönte, hogy itt vagyok, majd felemelte a kezem, mintha épp megnyertem volna az adott box mérkőzést 🙂 Az emberek körülöttünk tapsolni és ünnepelni kezdtek, egy pillanat alatt valamiféle kulturális nagykövetté léptettek elő, elképesztő melegséggel és barátsággal vettek körül. Miután vége lett a kis afférnak, többen odajöttek és üdvözöltek, kellemes ünnepeket kívántak és megköszönték, hogy elviszem a hírüket. Maga a falu elöljárója is odakeveredett és kérte, hogy juttassam el nekik a készített képeimet. Hihetetlen volt, láttam már ezt-azt Törökország szerte, de még mindig meg tud lepni, hogy mennyire barátságos és befogadó nép.

Az esküvői menet haladt tovább, a zene folytatódott, megérkeztünk a fiús házhoz, ahol a felek még alkudtak egy keveset, de ezúttal már nem okozott gondot közel jutni az eseményekhez, a nagybácsival mindenhová beférkőztünk. A ceremónia után a tömeg szétszéledt a bazárban és egy kis serbettel vagy teával öblítették le kiszáradt torkukat. Mi is beneveztünk egy isteni hideg serbetre, ami egyébként a télen, nagy gödrökben, természetes hűtéssel eltárolt friss hóból készül. Nyáron előveszik és különböző ízesítésű, édes gyümölcssziruppal meglocsolva kínálják.

Hogy miért csak eljátszották az eseményeket ahelyett, hogy egy igazin keresztül mutatták volna be? A falu terve az, hogy a befolyt bevételekből jövőre tíz olyan pár esküvőjét finanszírozzák, akik önerőből nem tudnának összeházasodni. Kívánjuk, hogy sikerüljön nekik, és ha úgy adódik, akkor is ott leszünk 🙂

Hát így történt ez idén Ramadánkor…

Íme az események szépen sorjában:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

“Egy fesztivál története, avagy hogyan váltam egy szemvillanás alatt Magyarország kulturális nagykövetévé” bejegyzéshez 0 hozzászólás

  1. Petra szerint:

    Nahat, mar megint hova csöppentel! 🙂

  2. Piros szerint:

    Kedves Nagykövet Asszony! 🙂
    Igazán köszönjük az érdekes beszámolót. Mozgalmas nap lehetett…

    1. TéDé szerint:

      🙂 Mozgalmas volt és teljesen másképp alakult, mint azt vártuk 🙂

  3. Gabi szerint:

    Remek beszámoló 🙂
    Miközben olvastam arra gondoltam, hogy ez egy olyan szelete, életérzése Törökországnak, amit a homokos tengerparton és az üdülő településeken nem lehet beszippantani, viszont aki igazán érdeklődik az ország kultúrája sokszinűsége iránt szívesen megismerné.
    Lehet, hogy csúnyán hanzik amit most készülök írni, de elgondolkodtató,hogy akár üzleti alapora helyezhetőek lehetnének ezek az ünnepségek….Sokan hajlandóak lennének fizetni is azért, hogy részt vehesenek és ezzel a település boldogulása is előrébb mozdulhatna 🙂

    1. TéDé szerint:

      Ez így mind igaz, megfelelő kommunikációval egészen sok turista vendéget be lehetne csalogatni és bizonyára lenne látszatja is a plusz bevételnek. Azonban onnantól kezdve megszűnne az az igazi belsőséges hangulata, na de valamit valamiért…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük