Nincsen még csend, közel sem. Minden áldott nap felcsendül a serpenyők hívószava és az emberek gyülekezni kezdenek, egyre többen, egyre kitartóbban, hogy együtt vonuljanak a városrész főterére. Ez csak a mi környezetünk, de hasonlóképpen történik még nagyon sok más kerületben, nem is említve a fő találkozópontokat.
A Taksim tér és a mellette lévő Gezi Park soha nem ürül ki igazán, hisz a sátortáborokat felállított fiatalok többsége már több mint egy hete ott él. A tömeg délutántól duzzadni kezd és estére minden nap megtelik a környék, ahol olyan eufóriás hangulatot teremtenek maguknak, hogy az valami elképesztő. Ezek az emberek “vigadva sírnak”! Szól a zene, mindenfelé kiskocsis árusok, akik behűtött dinnyével, főtt kukoricával, teával, gesztenyével, szendvicsekkel, hideg vízzel kínálják a tüntetők sok-sok ezres tömegeit. Zászló lobognak kicsik és nagyok kezében, a feliratokon, táblákon szlogenek villognak. Az összetákolt “forradalmi könyvtárak” bárki számára nyitva állnak, a forradalmi konyhákon felajánlásokból összegyűjtött főtt ételhez juthat az, aki rászorul. “Forradalmi boltokban” lehet enni-innivalót kapni és van egy “forradalmi múzeum” is, ahol a falakra felrajzolt együttérző feliratok száma napról napra sok ezerrel bővül. Egyértelmű, hogy már nagyon komoly szervezési munka áll az egész hátterében.
A több száz sátorból álló sátortábort a Gezi Park még álló fáinak árnyéka alatt állították fel, itt kezdődött minden, innen indult minden. A fiatalok napközben a sátrak előtt pihennek, olvasnak, tanulnak, beszélgetnek, mintha egy óriási ifjúsági fesztiválon járnánk, leszámítva azt, hogy itt nem folyik az alkohol. Estétől pedig felpezsdül az élet, mert kitartanak, makacsul kitartanak mindannyian. A parknál felállított színpadon időről-időre felszólalók hallhatók, vagy különböző témájú műsorok láthatók. A tömeg minden este megtölti a falatnyi helyet.
Körbesétálva az összecsapások nyomai, nehéz elhinni, hogy itt néhány nappal ezelőtt állt a vízágyúkból kilőtt víz és nem lehetett levegőt venni a rengeteg kilőtt könnygáztól. Kiégett buszok hevernek erre-arra, mára szétgraffitizve, teleaggatva feliratokkal, szlogenekkel, képekkel, jelképekkel. Máshol a harcokban feltornyozott barikádok hevernek, összetört telefonfülkéből, kövekből, fémcsövekből. A járdákon, falakon felfújt szlogenek sokasága, melyekből sok a miniszterelnök lemondását követeli.
Mintha egy háborús övezetben járnánk, ahol az összecsapások nyomai mostanra idegenforgalmi látványossággá transzformálódtak. Álarcos emberek pózolnak előttük, fényképeztetik magukat és valóban, senki nem tud elmenni a látvány mellett úgy, hogy ne készítsen sok ezer fényképet. Főleg törökök, de rengeteg turista is vette a bátorságot, hogy elvegyüljön ennek az óriási, keserédes fesztiválnak a résztvevői között, szájtátva nézik az ellenállás kézzel fogható nyomait és bizonyára ők is érzik, hogy ez nem csupán egy nagy buli, a mélyben továbbra is bugyognak az indulatok.
Kívülről szemlélve olybá tűnhet, hogy a törökök minden lehetőséget megragadnak arra, hogy csapjanak egy nagy ramazurit és szórakozzanak. Ez így igaz is, olyan érzés ott járkálni, mintha egy óriási búcsú és ifjúsági fesztivál ötvözetébe csöppennénk, ahol a közös program és a jókedv az úr. De ezeknek az embereknek a tekintélyes hányada minden nap ott van. Minden áldott nap a munkát letéve mennek és éjszakáig kitartanak, mert úgy érzik, hogy most valami elkezdődött, most végre létrejött az egység és hangot tudnak adni az elmúlt évek során a kormánnyal szemben elfojtott elégedetlenségnek. Eredményeket akarnak. Diákok, tanárok, orvosok, mérnökök az egészen fiataltól a 80 évesig az utcákon és egyáltalán nem csak a forró vérű ifjúság tombolásának lehetünk szemtanúi. Egészen hihetetlen egyvelege ez az embereknek, nemzeti hovatartozástól, vallási nézettől, politikai szemlélettől függetlenül.
A politikai színtéren közben zajlanak az események, de a kormány, a miniszterelnök álláspontja jottányit sem változott. A parknak mennie kell és az oda tervezett épület fel fog épülni, számtalanszor felszólították a demonstráló tömegeket, hogy menjenek haza, nincs miért demonstrálni.
Nem tudni, hogy meddig fog tartani, azt sem, hogy milyen irányt fog venni. Egyik fél sem szándékozik feladni…
Saját képek néhány nappal ezelőttről:
