A török háztartásbeli nők, avagy munka nélkül fekete a kenyér?

Közzétéve 2013-07-16

Sokfelé jártam már és többféle életvitelbe beleláttam az itt eltöltött évek során. Éltünk katonai övezetben, később anyósoméknál egy turisztikai övezetben, láttam milyen az élet városban és falun, hogy élnek a vidéki és a városi rokonaink, barátaink, vagy éppen milyenek a mindennapjaik az isztambuli ismerősöknek, kollégáknak, barátoknak. Van egy jelenség, amibe elég gyorsan belebotlottam a kiérkezésem után és ami később különböző formában vissza-visszaköszönt utam során, ez pedig a török háztartásbeli nők életvitele. Gyorsan le szeretném szögezni, hogy posztom nem azokról szól, akik a kisbabájukkal vannak otthon, az egy egészen más helyzet és külön bejegyzést érdemelne.

Számomra az első pillanattól kezdve olyan hihetetlen volt, hogy az itteni htb. nők mivel töltik a napjaikat. Otthoni feladatok ellátása, főzés-takarítás, esetleg gyerekek, találkozás a hasonló cipőben járó másik asszonyokkal, nőrokonokkal, traccsolás, stb., majd minden kezdődik elölről. Én egészen más környezetből jöttem, tudjuk nagyon jól, hogy odahaza nem engedheti meg magának egy átlag család, hogy a nő, feleség, anya ne dolgozzon. Ami régebben még működött, ma már egyáltalán nem, de ez csak egyik vetülete a dolognak, a másikról kicsit később.

Visszatérve az itt tapasztaltakra, azt láttam, hogy a legtöbb háztartásbeli nő teljesként éli meg az életét és egyáltalán nincsen hiányérzete, a dolgok számukra így illeszkednek egymáshoz tökéletesen. Olyanokkal is megismerkedtem, akik bevallottan szörnyen unatkoztak, de az ég világon semmit nem tettek volna azért, hogy egy új hobbit kezdjenek, munkahelyet keressenek, vagy valamit kitaláljanak, amitől a hétköznapjaik színesebbé válnának. Kisebb hányadot képviselt azok száma, akik annak ellenére, hogy hivatalosan nem dolgoztak, rendelkeztek otthoni hobbikkal, kézimunkáztak vagy eljártak különböző délutáni tanfolyamokra, foglalkozásokra.

Törökországban egy 2011-es statisztika alapján a nők csupán 27,8 %-a foglalkoztatott, összehasonlításképpen ez az arány Magyarországon, ugyanebben az évben, 50,6%. Ráadásul itt a foglalkoztatottaknak csak 29,5%-a nő (2012-es adat), a többi férfi. A nők foglalkoztatási aránya mindig attól függ, hogy városban vagy vidéken, keleten vagy nyugaton vagyunk, az urbánus és nyugati országrészben sokkal magasabb, míg vidéken és keletebbre lényegesen alacsonyabb. A nők közül sokan dolgoznak a családi gazdaságokban és ezért nem rendelkeznek hivatalosan bejelentett munkahellyel.

A nők alacsony foglalkoztatottsága leginkább az iszlám vallásban gyökerezik. Az iszlám szerint a férfi az, akinek a kötelessége, hogy ellássa családját és mindent megteremtsen ahhoz, hogy biztosítsa hétköznapi megélhetésüket. Ezzel szemben a nőnek egész másfajta feladatai vannak. Úgy tartják, hogy a nők természetünkből adódóan gyengédebbek és alkalmasabbak az otthon megteremtésére, a gyermekek gondozására, ezért a családi fészek és béke megteremtése a ő feladatuk.

Semmi olyat nem írtam most le, ami számunkra ismeretlen, hiszen hogyan is működött minden azelőtt? A különbség az, hogy itt még mindig ez a jellemző, viszont azt is hozzá kell tennem, hogy a változás Törökországban is megfigyelhető. A nők foglalkoztatottsága növekvő tendenciát mutat, pl. egyre több a női politikus és egyre többen tesznek szert felsőfokú végzettségre. A változás a keleti országrészben kevésbé figyelhető meg, ott a lányok taníttatása nem olyan fontos a család részére, ezért nem hogy dolgozni, de tanulni sem engedik őket az iskolapadban kötelezően eltöltött évek végeztével. Ezek a lányok abszolút úgy nőnek fel, hogy az egyetlen feladatuk a férjhez menés és családalapítás lesz.

Ahogy korábban említettem, a háztartásbeliek számára ez az életvitel teljesen természetes. Egyáltalán nem igénylik azt, hogy az önkifejezést, önmegvalósítást munkán keresztül is megéljék, ez nekik nem szempont. Sok ilyen korombélivel vagy tőlem nem sokkal idősebbel ismerkedtem meg, egy részük diplomával a zsebében sem érzett késztetést arra, hogy belekóstoljon a munka világába, és ily módon (is) letegyen valamit az asztalra, kihívásokkal szembesüljön, értéket teremtsen.

Itt jön képbe a másik vetülete annak a környezetnek, ahol én felnőttem. A gazdasági megfontoláson túl mi már másért is dolgozunk azon kívül, hogy a család megélhetéséhez hozzájáruljunk. Sokan sokszor kérdezték tőlem az elmúlt évek során, hogy hogyan lehet elviselni azt, ha az ember kiszakad a munka világából és netán tartósabban belekerül egy ilyen helyzetbe. Ha nem gyerekvállalás áll a dolog mögött, akkor nagyon nehezen! Hisz “mi” vagy “az én generációm” – kicsit nehéz ezt körülhatárolni -, nem ebben nőttünk fel, minket már gyerekkorunk óta munkára neveltek, hogy karriert kell építeni, ezért is fektetünk éveket abba, hogy egy általunk gondolt jó szakmára tegyünk szert.

Számomra a mindennapok elképzelhetetlenek valamiféle munkavégzés nélkül, hogy érezzem azt, igen, valamit én is letettem az asztalra, alkottam, aminek pénzben mért értéke is van és ezzel hozzájárulok a családi büdzséhez. Gyökeres ellentéte az itteni felfogásnak, ezért fordulhat elő az, hogy egy htb. török nő soha nem fogja igazán megérteni ezt a fajta kínzó hiányt. Több kint élő magyarral beszélgettem a témáról, akiknek hozzám hasonlóan hosszabb-rövidebb ideig nem adódott lehetőségük munkavállalásra, nagyjából mindegyikük így éli meg a helyzetet. Ami további közös, hogy egyikünk sem nyugodott bele a helyzetbe, valamit mindenki kitalált magának extra elfoglaltságként, valami olyat, ami szellemi táplálékot ad, kinek éppen mire van szüksége. Fekete kenyér ez, amibe valószínűleg mindenki belekóstol, de előbb-utóbb sikerül felépíteni egy a hozott alapokon nyugvó és a lehetőségekhez igazított értékrendet. Ha nem is munka az a szó hagyományos értelmében, de valami mégis, ami kitölti az űrt, amíg nem sikerül belépni a munkaerőpiacra.

Visszatérve a török háztartásbeli nőkre, azt láttam, hogy nekik egészen addig a pontig nincs hiányérzetük és élnek boldogan, amíg a saját megszokott kis közösségük körbe veszi őket. Ha ebből bármilyen okból is ki kell szakadniuk (költözés miatt, de természetesen országon belül maradva), akkor sokuknál valami elképesztő módon megkezdődik egy befásulási periódus, mert egészen egyszerűen nem tudnak magukkal mit kezdeni. Nem tudják, hogy egyedül, amíg a férj dolgozik és a gyerekek iskolában vannak, mit csináljanak. Tapossák a mókuskereket, telnek a szürke hétköznapok, amik a család és a háztartás körül forognak, de nem foglalkoznak önmagukkal, nincsenek kihívások a mindennapjaikban és nem is tudják, hogyan teremtsenek újakat. Valószínűleg más alternatíva ismeretének hiányában észre sem veszik, hogy mi történik velük, de hisz így nőttek fel, soha senki nem támogatta őket az egyéniségük ilyen térű kibontakoztatásában.

Azt hiszem ez megint egy olyan dolog, amit hosszú távon “mi” nem tudnánk megszokni, szerintem még akkor sem, ha lecsaládosodunk. Bár ez utóbbi még előttem áll…

Ti mit gondoltok erről, mennyire látom generációs vagy – egyelőre – gyerektelen szemüvegen keresztül a dolgokat?

Kapcsolódó bejegyzések