Hagyományok - Kultúra

Az anatóliai pop-rock úttörői: Moğollar

Tavaly ünnepelték fennállásuk 50. évét, nincs olyan török ember, aki ne ismerné őket. Koncertjeiket soha nem feledi, aki részt vett rajta, függetlenül attól, hogy 1968-ot vagy 2019-et írunk. Dalaikat a mai napig játsszák, dalszövegeiket fiatalok és öregek egyaránt ismerik. Az anatóliai pop-rock egyik úttörőjeként tekintenek rájuk, kortársaikkal együtt egy új stílust teremtettek az 1970-es években.

Forrás: Gazeteduvar

Az 50-es évek második felének modern zenei világára még az volt a jellemző, hogy a zenészek idegen nyelven, angolul, olaszul vagy franciául énekeltek. A török nyelvű dalok helyett a felsővezetés is a nyugati zenét részesítette előnyben, legyen az klasszikus vagy modern. Néhány fiatal zenész azonban mozgolódni kezdett ezekben az években, és a nyugati klasszikus zene, a rock and roll, a funk, a blues, valamint a török népzene újraértelmezésével kísérleteztek. Az 1960-as évek elején a mozgalom erősödött, és egyre többen kezdtek a nyugati sikerdalok dallamára török nyelven énekelni. Bár a melódia adott volt, többnyire nem fordították le az eredeti dalszöveget, hanem megalkották a saját verziójukat. Az első nyugatról, pontosabban Franciaországból érkező Bob Azzam-dalt Ilham Gencer énekelte fel törökül 1962-ben. Az így született „hibrid dalok” egyre szélesebb rétegekhez eljutottak.

1965-től a Hürriyet török napilap által évente szervezett Arany Mikrofon zenei tehetségkutató verseny felgyorsította és segítette a változást, és olyan ma már legendának számító énekesek indították el karrierjüket, mint Cem Karaca, Erkin Koray vagy Edip Akbayram.

A Moğollar 1967-ben tűnt fel a színen. Öt isztambuli fiatal, Cehit Berkay, Engin Yörükoglu, Murat Ses, Aziz Azmet és Hasan Sel korábbi együttesüket otthagyva álltak össze, és kezdtek együtt zenélni. A nevük jelentése: mongolok.

Az első években még keresték a hangjukat, és az akkori divatnak megfelelően többnyire külföldi dalokat énekeltek idegen nyelven. Első, 1968-as saját koncertjükön már néhány saját dallal is előrukkoltak, ami akkor újdonságnak számított. A közönségnek tetszett, amit látott és hallott, így gyorsan nőni kezdett az isztambuli rajongótáboruk.

Forrás: Sözcü

1968-ban, az első koncertjük után ők is beneveztek az Arany Mikrofonra, és az Ilgaz című számukkal a harmadik helyen végeztek. Kirobbanó sikerük híre eljutott az ország anatóliai részébe is, ezért 1969-ben hazai turnéra indultak. A turné nem csak a zenei irányultságukat befolyásolta, de a török zenetörténelem lapjai is másképp íródtak volna, ha ez a körút nem jön létre. Miközben járták a kelet-anatóliai településeket, helyi népdalokat hallgattak és jegyeztek le, és jelentős gyűjteménnyel és élményanyaggal tértek haza.

A turné hatására a lendületes török népzenét és a népi hangszereket a nyugati hangzásvilággal kezdték ötvözni, így először jelent meg a saz, a tambura, az argun, vagy a zurna egy popdalokat éneklő banda zenéjében. Új irányzat volt születőben, amely sokkal szélesebb rétegeket érintett meg, mondanivalójuk eljutott az utolsó kelet-anatóliai falucska lakóihoz is. A Moğollar megjelenésében is megváltozott: a korábban a siker reményében rövidre vágatott hajukat és szakállukat visszanövesztették, a csokornyakkendőt és szmokingot pedig egyszerűbb viseletre cserélték. A Moğollar megtalálta önmagát, egyúttal megszületett az anatóliai pop-rock stílus – ők maguk először 1969-ben használták ezt a kifejezést.

1969-ben a török Hayat magazin így írt róluk: „Az anatóliai emberek gondolatvilága és érzései sokkal fontosabbak a Moğollar számára, mint a nyugati minták. Semmi különbség nincsen egy Veysel bárd (népdalénekes – a szerk.) vagy egy Mahzuni bárd és a nyugaton milliók által sztárolt Bob Dylan között… A Moğollar inspirációjának forrása egyértelmű. Hiszen ők voltak azok, akik először zenéltek sazon egy nyugati zenéket megszólaltató koncerten.”

Forrás: Mogollar

Személycserék és kilépések is történtek az együttesben, 1970-ben éppen szólóénekes nélkül érkeztek Párizsba, hogy megcsinálják a szerencséjüket. A történet szerint egy kávézó telefonkönyvét böngészve keresték fel a lemezkiadókat, végül a CBS-szel 3 éves lemezszerződést írtak alá. 1970-ben jött ki első albumuk Les Mogol néven. 1971-ben a francia Danses et Rythmes de la Turquie-D’hier à Aujourd’hui című albumukkal megnyerték a Charles Cros Akadémia díját. Zenéjük külföldi fogadtatása kedvező volt, egyesek Törökország Pink Floydjaként emlegették őket.

Pár hónapra a híres török énekes, Baris Manco lett a szólóénekesük, akivel Párizsban találkoztak; erre az időszakra még a nevüket is Manchomongolra változtatták. Az együttműködés nem tartott sokáig, később viszont a szintén legendás Cem Karacát nyerték meg maguknak, akivel két termékeny évig zenéltek együtt. Az állandóan cserélődő zenészek miatt 1974-76 között csak a banda két tagja volt állandó, Cehit Berkay és Engin Yörükoglu, majd 1976-ban úgy döntöttek, hogy feloszlatják a Moğollart.

16 éven keresztül hol szólóban, hol más együttesekhez csatlakozva zenéltek, majd 1992-ben egy rendkívüli rajongói megmozdulás eredményeként újra összeálltak. Egy rajongói csoport aláírást kezdett gyűjteni, hogy a fennállásuk 25. évfordulóján újra zenéljenek. A kezdeményezés során több mint négyezer aláírás gyűlt össze ezzel a szlogennel: „Újra álljon össze a Moğollar!”. 1993. május 31-én egy fergeteges visszatérő koncertet adtak, a legendás eseményt még ma is emlegetik.

A koncerttel kezdetét vette a Moğollar új korszaka, ismét albumokon kezdtek dolgozni. 1994-ben jött ki a Moğollar 94, 1996-ban pedig a Dört Renk című album. A letisztultabb hangzás és a populáris dalok miatt sokan kritizálták őket, ám a Dört Renken található az egyik legismertebb nótájuk, a Bişey Yapmalı, amely minden fellépésük kötelező elemévé vált. Néhány koncertalbum, válogatás és egy új album kiadása után 2009-ben jelent meg az utolsó korongjuk, Umut Yolunu Bulur címmel.

2010-ben elveszítették Engin Yörükoğlut, ám új tagokkal továbbra is zenélnek. 2018 februárjában adták az 50 éves jubileumi koncertjüket, amelyet több ezer ember tombolt végig Isztambulban, és 2019 áprilisában is folytatták a koncertsorozatot. Yürürdük Durmadan, Meneteltünk megállás nélkül, szól a 2004-es daluk. Reméljük, még nagyon sokáig menetelnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.