Karácsony. Törökországban. És odahaza. Ott is, itt is.
Intenzív együttlét. Rohanós, sűrű, mégis könnyű. Mindenhol karácsonyi illatok. Az embertömeg is mézeskalácstól illatozik. Gyors felkészülés. Sütemények, főzés. Meleg. Kint kopog a hideg. Kell a hideg a körforgáshoz. Kell a hó is. Enyhül a feszülés a csontjaimban.
Intenzív együttlét. Mindenre jut egy kis idő. És mégsem. Nagy szavak, kimondatlan gondolatok. Ölelések. Kiskarácsony, Nagykarácsony. Hónapok pár napba sűrítve, a tetejét porcukorral szórjuk meg. Éhesen nyalogatjuk, nekem anyatej is jár mellé. Minden porcikám jóllakott.
Intenzív együttlét. Pöttöm Panna mellettem. Én is anyatejet adok, ő még mindennap kap. A mostani más, ünnepi. Mutatom. Nézd, szívem! Tágra nyílt szemekkel figyeli. Villog, zenél. Finom! Illatos! Ragacsos! Sűrű! Kacag. Nyíló értelmébe plántálom a pici magvakat. Hamarosan ő öntözgeti.
Intenzív együttlét. Az embertömeggel is. Nyugtalanok, idegesek. Mind megsimogatnám. Egyenként. Ott, a homlokukat érinteném. Letörölni róluk a nyugtalanság csalfa ráncait. Csalfa ráncok, hisz a díszek ott vannak belül. Kell futni utána?
Intenzív együttlét. Szemvillanás. Az égők ismét a dobozban. Elfogyott a káposzta. A bejgli is. Pöttöm Panna szaloncukortól maszatos. Tele vagyunk. De az a mézeskalács illata, az nem szűnik soha, azt mindig viszem magammal. Jövőre ugyanitt! Ugyanott!
