
Biztosan sokan járunk abban a cipőben, hogy évközben nem igazán foglalkozunk sem a focival, sem a többi sportággal, de ha jön egy EB vagy egy VB, akkor vérmes szurkolókká vedlünk át. Gyorstalpalón megtanuljuk, melyik csapat hogyan szerepel mostanság, kik a sztárjátékosok és kik az esélyesek. Na, de mi történik akkor, ha ott a magyar csapat is, és történetesen mi külhonból követjük az eseményeket?
Nemcsak vérmes szurkolók leszünk, hanem egyenesen fanatikus ördögök, akik mindenkit lealázva őrjöngünk a közösségi média megannyi felületén, hogy kikürtöljük, igen, csakis a magyar csapat, csakis ők!
Egy-egy meccs előtt, közben, után felrobban a hírfolyamunk, és frenetikus hangulatban, lájkokkal csapkodjuk egymás képzeletbeli hátát, hogy igen, igen, mi is nézzük, mi is látjuk, mi is részesei vagyunk!
Persze, mások is, odahaza is, mindenki együtt, mindenki örül, de nekünk talán mást is jelent, mert a hazaiak játékát nézve azokban a pillanatokban a világ minden pontján egyet gondolunk, egyet akarunk, eggyé válunk!
Nekünk, külhoni magyaroknak kevesebb esélyünk van egymással találkozni, de ott a virtuális térben eltűnnek a határok, és mintha képzeletben összeölelkeznénk, mintha hosszú élőláncot alkotva együtt élnénk meg azokat a pillanatokat, amik után a mindennapokban szüntelenül sóvárgunk.
Tisztán látjuk magunk előtt, ahogy máshol is nyílnak a sörösüvegek, ahogy máshol is felhördülnek, majd győzelemittasan felkiáltanak, látunk mindent, érzünk mindent, mert ott a virtuális térben már összekapcsolódtunk, a budapesti kollégák, az izmiri magyar barátnő, a floridai magyar ismeretlen ismerős, a németországi magyar haver, és az, ami a másiknak egy újabb idegesítő poszt, nekünk a saját kis világunk, amiben akkor éppen együtt örülünk, lubickolunk.
Köszönjük!