Személyes, Társadalom - Történelem

A mesés kelet… belülről

Forrás: www.harmonet.hu
Forrás: www.harmonet.hu
Forrás: www.harmonet.hu

“Szia! Nekem az utolsó bejegyzésedről az jutott eszembe, hogy én is úgy gondolkodom, mint te. Voltam már többször is Törökországban, hosszabb időre, de nem tudott elvarázsolni. Nem zártam a szívembe az embereket, a hozzáállásukat, a gondolkodásmódjukat. Éppen ezért nagyon gondolkodom, képes-e egy ember akkora biztonságot és szeretetet adni, hogy el tudjam fogadni a sokszor elítélő, megbélyegző, kendőt a fejemre elváró tekinteteket. Hogy elég-e az, ha otthon minden rendben van, ha közben a külvilág idegen, más, szokatlan. Te hogy voltál ezzel? Nem volt nehéz itt hagynod mindent? Nem volt nehéz a beilleszkedés? Nem volt nehéz elfogadnod, hogy nőként sosem leszel igazán elfogadott, csak ha otthon vagy?”

A fent idézett sorokat egy kedves olvasótól kaptam privátban, aki hozzájárult, hogy névtelenül itt is megosszam. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne megfogni az előző poszt folytatását, milyen az általam megismert “mesés kelet” 3,5 év távlatából. Mesés? Kelet? Ha pontos akarok lenni, nincs is itt már szó “keletről”, hanem sokkal inkább egy országról, ahol éppen élek.

3,5 év hosszú is meg nem is, sok mindenre elég, de mégsem. Nem kerültem még annyi élethelyzetbe, hogy minden létező vonását megismerhessem, és ahogy egy másik kedves ismerősöm írta egy korábbi kommentjében, mi, azaz kintről érkezők, nagyon sokáig csak a felszínt kapargatjuk. Az idő előrehaladtával rétegenként lehet lefejteni a burkot, egyre mélyebbre és mélyebbre.

Hangos, zajos népség, vidámak, barátságosak, közvetlenek, segítőkészek, érzelmeiktől erősen befolyásoltak, hirtelen természetűek, hagyománytisztelőek, vallásosak, de mégsem, a káoszt kedvelők, mindenre megoldást találók…. – ezek lehettek a legelső gondolataim, amikor először kerültem kapcsolatba az országgal.

Ma már azt is tudom, hogy a közvetlenséget a kíváncsiság táplálja, a barátságosság sok esetben csak addig igaz, amíg nem kerül a “külföldi” a családba, mert ez esetben máris kemény előítéletekbe futhat a részükről.

Hirtelenek, de elég gyorsan felülemelkednek a nem várt történéseken. Elfogadják egy feljebbvaló hatalom létezését, aminek tevékenykedésébe tudják, hogy nincs mindig beleszólásuk.

Összetartanak, kapcsolatban állnak egymással, de néha mintha ezt a kapcsolatot csak a kötelességtudat, a megszokás és az elvárások táplálnák. Ha tovább akarok menni, akkor ezek a sokszor csak udvariaskodó frázisok kiterjedt hálót vonnak mindenki köré, lehetővé teszik azt, hogy tudjanak egymáshoz fordulni, ha a szükség úgy hozza – ők valóban számíthatnak egymásra.

Vallásosak, de mégsem, vannak tabuk és vannak “laza szabályok”, amelyeket ki-ki egyéni belátása szerint követ vagy éppen nem, ez elvileg az ő döntésük lenne. A politika megint más kérdés, hisz az egyre jobban próbálja befolyásolni az ilyen jellegű egyéni döntéseket, és felülről meghatározni, mi az, ami a “helyes”.

Mintha imádnák a káoszt, remekül elvannak benne. Igazából számukra ez nem káosz, hanem egy véget nem érő tánc, ahol odafigyelnek egymásra, simulnak egymáshoz, elég csak a kaotikusnak tűnő közlekedésre gondolni. Nincs annyi baleset, mint amennyit a magam fajta külső szemlélő ilyen helyzetekben feltételezne…

Sok-sok mindent lehetne még felsorolni, ezek közül van, ami keleties, van. ami törökös, és van, ami egyszerűen csak emberi. Cybermacs találóan így fogalmaz az előző részhez írt hozzászólásában:

“Szerintem ami megragadja az idejövőket, az az, hogy úgy látszik, itt tényleg mindenki azt csinál, amit akar, és ami jól esik. Teljes szabadság van. Akár az utakon, akár az, hogy beülök egy teára, és nem érdekel, közben mi történik a világgal.

Mintha Atatürk jelmondatát (“Töröknek lenni jó”) tényleg szó szerint értelmeznék: “Már pedig én itt és most jól fogom érezni magam. Nem érdekel, hogy az út közepén ülök le a családommal piknikezni, és ezzel megbénítom az egész város forgalmát. Én jól fogom érezni magamat. És a családom is, különben mindenki kap a fejére este!!”
És mindebből máris következnek a további “sztereotípiák”, a mediterrán vérmérséklet, az optimizmus, gondtalanság, stb…

Ráadásul, ha elkezdjük őket megismerni, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez tényleg így van.
Csak amikor benne vagyunk a sűrűjében, akkor derül ki, hogy mindez tényleg így van, csak éppen minket, külföldieket valahogy kifelejtettek belőle. Vagyis nem felejtettek ki, mert még bátorítanak is minket, hogy “gyere, te is ülj le közénk enni, és ne zavarjon, hogy a másik ott az autóban kiabál”. Csak éppen az a másik pont mi vagyunk, mert nekünk nem jut eszünkbe a napi rohanás közben megállni egyet piknikezni.”

Mesés kelet, az élet külföldön, az élet Törökországban, fények, hangzavar… és ami mögötte van. Nem minden az, aminek látszik, vagy talán csak mi nem tudjuk az ő szemszögükből nézni?

A következő bejegyzésre marad a fenti levél megválaszolása, hogy még egy réteggel mélyebbre menjek..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük